In Memoriam Dr Dalányi László

Elment a tájépítész szakma „szürke eminenciása”, holnap 11.15-kor búcsúztatjuk őt a Farkasréti Temetőben. Személyesen diákként, a Környezetarchitektúra c. tantárgy vezető tanáraként ismertem meg az akkor már nyugdíjba vonult, ám rendkívül energikus és aktív professzort. Kockás tweed zakó, szikár termet, cigarettákkal „karban tartott” öblös, tiszteletet parancsoló hang, bizalmat keltő közvetlenség jellemezte. Hírlett, hogy az ÉVM Műszaki és Tervezési Osztályának Főosztályvezetőjeként igen sokat tett annak érdekében, hogy a táj- és kertépítészeti szakma megtalálja kapcsolódási (vagy legalább túlélési) pontjait az építésügy útvesztőjében. Az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottságának első elnökeként a magyarországi épített és természeti örökség megőrzésnek megszervezése volt a feladata.

Minderről ifjú titánokként vajmi keveset tudtunk, ő pedig nem az a fajta ember volt, aki a mellén hordozza rangjait és kitüntetéseit. Óráin a lépcsőképletnél, az ülőmagasságnál, a konkáv térformánál sokkal többet megtudott a nebuló. Lopva csempészte be a műszaki paraméterek és az esztétikai kérdések közé a szakmagyakorlás erkölcsi, etikai, filozófiai kérdéseit. Konzultációs módszerével felkészített bennünket a szakmai egyeztetések és a lakossági fórumok légkörére. Nem is sejtettünk akkor (most jegyzeteimet átböngészve domborodik ki), hogy tulajdonképpen egy rejtjelezett szakmai kódexet adott a kezünkbe ez a sokoldalú, lényeglátó, elemző figura.

Egy olyan korban kényszerült szabad téri környezetkultúrát létrehozni, amelyben a legesztétikusabb elem a 30x30-as beton tipegőkő volt, és néha esetleg fel lehetett még hajtani bazalt nagykockakövet is. Szemléletesen érzékeltette, hogy a szakmai kreativitás a szerény adottságok virtuóz és ergonómiailag átgondolt kihasználásában rejlik, értékállót pedig ugyanúgy létre lehet hozni minimál projekteken belül is. „Nem biztos, hogy a pazar anyaghasználat végeredménye kompozíciós tökély” - hirdette, mindig óva intve bennünket a túlbonyolított formáktól és a túlzott anyaghasználattól. Matériából a kevesebb több, szellemből a világ nem elég – ez lehetett volna a mottója – és ez nem csak a néhol még nyomaiban látható, de ma is városi élettel teli téralakításaira (pl.: Jászai Mari tér), hanem egész életére igaz.

Élete legutolsó szakaszáig a szakmáért dolgozó aktív „megszállott” maradt, aki a tervtanácsokon éppen úgy őrködött az épített környezeti minőség fölött, mint a szakmatörténet feldolgozásán a tudományos konferenciák és előadások során. Ennek ellenére nagyon sok maradt benne, amit már nem vethet papírra a késő Kádár-kor szakpolitikai mérkőzéseiről. 80 tartalmas év adatott neki, amiért tájépítész generációk lehetnek hálásak.