Szerencsi Massza

Biomassza. Korunk energiapolitikájának közhelyei közé befurakodott ez fogalom, s most egy koncepcionális kérdést feszeget a területi folyamatok terén: kell-e, és ha kell akkor hogyan kell átalakítani termesztő és ipari tájainkat e jelszó mögött.

Hogy megértsük mi munkál a színfalak túloldalán, a Kiotói Egyezmény európai lecsapódását kell elemeznünk. Globális felismerés, hogy az üvegház gázok, közöttük a szén-dioxid és a metán (mint a két leginkább üvegházhatást növelő mennyiségi faktor) mérséklésére volna szükség. A határidő nagyjából tegnapelőtt, mert a mai csökkenés hatásai is csak 50 múltán érezhetőek - lomhán mozgó rendszerről van szó, mely az ipari forradalom 300 éve alatt indult kilengésnek.

Annak felismerése, hogy az energetikai termelésnek közvetlen hatása van a globális környezet - és ezen keresztül az életminőség, élettartalom - alakulására, már nagyon régen megtörtént, a környezetérzékeny megoldások azonban még nem kiforrottak. Ráadásul fékezőerők is működnek. Az erőteljes ellenérdekeltséget jelzi a három legnagyobb felelősséggel rendelkező mumus, az USA, Kína és India távolmaradása az egyezménytől.

Kiotó és EU

A Kiotóban kidolgozott kvótarendszer szerint a nemzetgazdaságokra megállapított CO2 kibocsátási kontingensek eladható-megvehető árucikké változtak, amely, mint a hazai példán látni fogjuk, a energiavállalatok cinikus fricskája a probléma kezelésére. Kiotó következménye lett az EU zöld energia projektje, ami egy jó elv fából vaskarika törekvésévé halványodott az energetikai lobbi érdekek mentén.

A "tiszta, olcsó energiaként" becézett nukleáris energia továbbra is prioritást élvez, mint CO2-t nem kibocsátó energiatermelés. Ráadásul olcsósága valóban tény, ma 9 Ft-os áron állítanak elő Pakson egy KW-nyi energiát, és ebbe a költségben az is belefér, hogy egy igen költséges biztonságtechnikai rendszer mellett gyakorlatilag a "magmáig" leássanak Bátapáti közelében a rádiaktív hulladékok „végső” elhelyezése érdekében. Bár az unió zöld vezetői a járulékos hatásai miatt (biztonság), óvatosan bánnak ezzel az energiatípussal (ld. például Csernobil, vagy paksi üzemzavar), sajna tudomásul kell venni, hogy a fúziós reaktorokat a tudósok "csak" 2050-re ígérik. A tudomány mai állása szerint tehát addig is valamilyen megújuló energia után kell nézni, ha az üvegház gázok kibocsátását is meg akarjuk fékezni, és az atomerőművek sokasodását sem szeretnénk.

Az EU ebből a megfontolásból Kiotó után nagy lendülettel felkarolt több alternatív energianyerési lehetőséget is, amelyek között két veszélyes dolog is szerepet kapott, nevezetesen az energiafüvek és az energiaerdők csoportja. Mindezt a Kiotói-elvekkel alátámasztva! Merthogy a brüsszeli álláspont szerint a mezők és erdők növényei olyan megújuló energiaforrások, amelyek igaz, hogy elégetésükkor továbbra is CO2-t bocsátanak ki, de mivel újratelepítik őket, a CO2-t el is fogyasztják, mint szükséges anyagot az O2-t és H2O-t termelő fotoszintézishez. Svédcsavar. Hatásos energiapolitikai lózung. Mindezen számításban több dolog is hibádzik.

A biomassza valóban zöld energia?

1. Az energiaéhség exponenciálisan nő. Vagyis a CO2 kibocsátási oldal mindig sokkal erősebb lesz a CO2 elnyelési oldalnál, ami az ollót tovább nyitja. Ugyanolyan ez, mint azzal érvelni a gépjármű iparban, hogy a környezetbarátabb, alacsony fogyasztású és kibocsátású autók megoldják a közúti légszennyezés problematikáját. Igen ám, csakhogy a gépjárműk számának növekedése még nemhogy nem érte el csúcspontját, de például idehaza vagy Kínában még további 50 évig bizonyosan hatványozottan nő.

2. A brüsszeli elmélet nem látszik ismerni a növényi légzés létezését, nevezetesen, hogy a növények sötétben és vegetációs időszakon kívül nem fotoszintetizálnak, ellenben akkor lélegeznek, azaz CO2-t bocsátanak ki. Ez olyannyira igaz, hogy a ’90-es években Arizonában lezajlott Bioszféra-II kísérletet azért kellett megszakítani, mert a mesterségesen felépített ’bioszféra modellben’, ahol a levegő koncentrációt a Föld arányaihoz méretezett lombos növények és a betelepített emberi és állati szervezetek kipárolgásai szabályozták, olyan mértékűre emelkedett a szén-dioxid koncentráció, hogy a kísérletben részt vevő tudósok külső beavatkozás nélkül megfulladtak volna. Ma már tudják, hogy a légkör oxigéntermelésének ¾-ét nem a szárazföldi növényzet, hanem a tengeri plankton végzi el. Mindez azért érdekes, mert ezzel megdöntöttnek tekinthető az az érv, hogy a betelepített energiaerdők és energiafüvek számottevően képesek lennének befolyásolni a légkör oxigénállapotát.

3. Ez az ún. „zöld energia” olyan biomasszából származik, amelyet a jelenleg is művelés alatt álló erdők és szántók területére tudnak csak telepíteni. Mindez azt jelenti, hogy ezeken a területeken ma is zajlik „O2 termelés”, hisz a napraforgó, a tölgyfa vagy a kukorica éppoly jól termeli az oxigént, mint az energiafű és az energiafa. Csakhát a végén étkezési olaj, komposzt, bútorfa, kukoricakása, takarmány lesz belőle, nem pedig szén-dioxid. Persze az olajat és a kását megesszük, és részben kilélegezzük, de a salakanyagainkkal, végtermékeinkkel jelentős kontingenst lekötünk szénből, és így azt kivonjuk a légkörből.

4. Nem mellékesen az energiafüvek és erdők témakörénél bejön a képbe két ökológiai veszélyfaktor. Az energiafüvek esetében a génmanipuláció ökológiai hatásai, az energiaerdők esetében pedig az eddigi, egyébként is veszélyben lévő biológiai sokféleség még nagyobb elszegényítésének veszélye. Kanadai megfigyelések például azt támasztották alá a génmanipulált repce esetében, amelyet rezisztenssé tettek az alkalmazott gyomírtókra, hogy a repce spontán módon kereszteződött a természetben megtalálható rokon, keresztesvirágú gyomokkal- amelyekre a gyomírtóra rezisztes tulajdonság átszállt. Az eredmény egy agyonpermetezett repceföld, és a permetre rezisztens gyomfajok kifejlődése lett. A legjobban növő fáink a nemes nyarak, amelyeket az első 5 évben kapálni kell a gyomosodás ellen. Ez a tevékenység kiírja, elszegényíti az erdők aljnövényzetét, élőhelyeket szüntet meg, csökkenti a biodiverzitást.

Egy globális tájhasználat-váltás tanúi vagyunk?

Az energiaerdőre, energiafűre adott ösztönző támogatások hatására a Közép-Kelet-európai gazdák nem néhány évtized alatt kifejlődő új erdőket kezdenek telepíteni, hanem kitermelik az eddig biológiai-ökológiai értelemben sokféle, értékes faállományukat elégetés céljára, majd helyükbe gyorsabban növő, nemesített ültetvény erdőket hoznak létre, amelyek fő tulajdonsága az egyöntetűség, az elveszett biodiverzitás, ezen keresztül az élőhelyek és a fajok számának drasztikus csökkenése, az ökológiai védekező és átalakuló képességek degradációja.
Az energiafüvekért, szalmáért ígért eurómilliárdok arra késztetik a gabonaválságokba, gyümölcsvészekbe belerokkant mezőgazdákat, hogy élelmiszer helyett energiaültetvényeket hozzanak létre. Teszik ezt a honi jó minőségű termőföldeken is, ahol a termálkincseink és a jó minőségű föld együtteséből legalább olyan (ha nem jobb) zöldség-gyümölcs kertészeti kultúrákat lehetne létrehozni, mint a sokkal silányabb földminőségű Hollandiában.

A honi mezőgazdaság a 22-es csapdájában vergődik. A vidékfejlesztés és az energetika kormányzati "szakértői" ellenvetés nélkül fogadták be a Brüsszelben kifundált "biomassza" maszlagot. Rendre állítódnak át a fűtőművek a biomassza hasznosítására. Az üzletről ráadásul több bőr is lehúzható. Egyrészt a CO2 kvótát sikítva sem teljesítő fejlettebb gazdaságok örömmel vásárolják meg a hazai energetikai ipar multijaitól a magyar kvótakontingens egy-egy szeletét (gyakran egy-egy energiavállalat másországbeli leányvállalata közötti üzletről van itt szó), vagyis milliárdos profitot termelnek egy A4-es gépelt oldal megszülésével, másrészt pedig a megújuló energiaforrásként aposztrofált - tehát a kvótát nem terhelő - biomassza erőművet olcsó magyar fával és szalmával fűtik fel. Ráadásul még garantált emelt áras átvételt is biztosít az EU.

A magyar, kárpótlási földterületekkel felszerelt, de szakmaiságáról nem éppen híres, profitérdekelt erdőbirtokosság és mezőgazdász társadalom pedig vidáman termeli ki válogatás nélkül az erdőket, állítja át szalma vagy bioetanol termelésre földjeit. Az erdők 15-20 év múlva fafaj tekintetében leszegényednek, az élelmiszert pedig rosszabb minőségben a harmadik világból fogjuk importálni. Ez a folyamat vége. Miközben a szén-dioxid kibocsátásunk csak nem akar majd csökkeni.

Hegyaljai füstölgések

Jön az ukáz Brüsszelből: növeljétek a megújuló energiaforrások arányát magyarok! Hogy ez ne legyen óriási költség, hogy könnyebb legyen a szerkezetváltás, doltálni fogjuk a „zöld energiát”. Ja és most szólunk, hogy a szalma és a fa égetése is zöld. Miért? Mert azt mondjuk. Jó, akkor csinálunk pár szalmatüzelésű erőművet, mit szóltok? Megtárgyaltuk.

No kábé itt dőlt el a hegyaljai termesztőtáj sorsa. Az országban van 20-25 olyan magasfeszültségű alállomás, amibe be lehet táplálni a hőből képzett villanyáramot, így szűkült a kör néhány tucat helyszínre. Miskolc kikosarazta a kérőt, mondván, már így is elég szennyezett a levegője. Érti ugye mindenki: Miskolc környezetszennyezési aggály miatt utasít el egy elvileg zöld energiát! Jópofa. Rendben, akkor irány Szerencs. A hegyaljai borvidék szőlőtermésének 1/5-ét adó mádi és mezőzombori dűlők árnyékában, attól mintegy 2 km-re elindult az „új idők” erőműjének alapozása.

Történik mindez abban az időben, amikor a németek lassan napelem nagyhatalommá válnak, amikor a szeles észak-nyugat szélerőmű csordákat telepít, amikor itt csücsülünk Európa legjobb paraméterekkel rendelkező geotermáin, amikor az olajvállalatok egyre-másra szállnak be a közelgő hidrogéngazdaság fejlesztéseibe. Mi szalmát fogunk tüzelni. Forradalmi újítás! Úgy kábé a neandervölgyi ember óta nyerünk így energiát. De ez most ZÖLD! Ez most TREND! És ami lényeg: nagyon jól meg lehet belőle élni. Hogy mi lesz a tokaji aszú nehezen építkező renoméjával? Hogy mi lesz azzal a bizonyos szén-dioxid csökkentéssel, amiért ez az egész beindult, csak kissé gellert kapott? Kit érdekel? Mi teljesítjük az ukázt: „megújuló energiát” termelünk. Vagy akkor most hogy is van ez? Bizonyosan támogatásra, dotációra érdemes a szalmaégetés? Technikailag különbözik ez a fosszilis energiahordozók elégetésétől? Hiszen anno azok is szerves anyagok, élő szervezetek voltak, amelyeknek szénváza, szénhidrogénjei a Föld mélyére süllyedtek. Mennyivel ökológikusabb tett nemrég elhalt szárdarabokat a tűzre dobni a brikettnél?

Az ingatlanadó tájszabályozó szerepéről

A kormány nemrégiben döntött arról, hogy ha csúszva is, de a konkrétumok kidolgozása után elindítja az ingatlanadót. Homályos célzások, körül nem határolt elképzelések látszanak csak eddig. A kommunikációban megjelenik az is, hogy ez az adónem más adók csökkentésével együtt vezetődne be, ugyanakkor szinte egészen bizonyos, hogy az ingatlanadó háztartások szintjére lebontott adónemként körvonalazódik a kormányzati agytrösztben. Valami olyan kényszerképzete kezd az embernek lenni – és ha ez nem így van, akkor nagyon rossz az erre irányuló kommunikáció – hogy az ingatlanadó tulajdonképpen a működésképtelennek bizonyult luxusadó kozmetikázott és kiterjesztett verziója akarna lenni, amihez vagy rendkívül bonyolult nyilvántartási és értékbecslési mechanizmusra lenne szükség (ez ellentétes a kormányzati struktúra karcsúsítására irányuló vállalt törekvésekkel), vagy rendkívül módon leegyszerűsítő, és ezért igazságtalan helyzeteket fog szülni. Ezek mellett kétségkívül alkalmas arra, hogy az ingatlanérték mesterségesen devalválódjon: az ingatlan adás-vétel hivatalos szerződésein szereplő értéket a tulajdonosok kiegészítő szerződések, bartell ügyletek formájában lefaragják, a tulajdonosok érdekelté válnak az ingatlan tudatos „rohasztásában”, amortizálásában. Az ingatlanokra, mint pótlólagos jövedelem- vagy nyugdíjkiegészítésekre beruházó kisbefektetők nem tudják tartani a versenyt az alacsony hiteleket kínáló, új lakásokra beruházó bankokkal, így az ingatlanamortizáció mértéke felgyorsul, az ingatlanpiac lelelassul, a kínálat letöri az ingatlanok értékét, a tulajdoni viszonyok befagynak, a lakások mobilitása visszaesik a 80-as évek szintjére. Belvárosi szlömösödés, ingatlanelértéktelenedés, az eladásból és vételből származó illetékek mértékének csökkenése várható, azaz amit megkeres az állam ingatlanadóban, azt elveszti illetékben.

Az ingatlanadó lehetősége akkor került mérlegre komolyan, amikor elindultak az olaszországi próbaperek a helyi iparűzési adó jogosságáról az EU-ban. Akkor Damoklesz karjaként fenyegetett a HIPA megszűnésének réme, ezért találták ki idehaza a helyi önkormányzatokat kompenzáló ingatlanadó koncepcióját. A gondolatmenet nem teljesen rossz, de miközben a háztartásokat, végfelhasználókat találja meg az ingatlanpiacon, gyakorlatilag teljesen érintetlenül hagy egy olyan befektetői szegmenst, aki az ingatlanüzlet legnagyobb nyertese a rendszerváltás óta, és amely mérhetetlen károkat okozott a rurál tájban és a magyar területi politikában. Miközben szemtelenül magas profitrészesedést szerzett az ingatlanpiacon. Ha ennek egy része adóként a területi folyamatok kompenzálására fordítódhatott volna, a magyar táj egyensúlyi helyzetben volna. Ha ennek a befektetői rétegnek a megadóztatására tenne kísérletet a kormány, olyan tájszabályozó szerepet tudna betölteni, amely valóban fenntartható módon viszonyulna a természeti és épített értékvédelem, a környezetvédelem, a termőföldvédelem, és a meglévő infrastruktúrák kihasználtsági fokának növeléséhez. Ehhez nem háztartásokat sújtó ingatlanadóra, hanem a befektető csoportok tevékenységét szabályozó (nem ellehetetlenítő, félreértés ne essék) ingatlanérték növekedési adóra lenne szükség.

A helyzet ma a következő. A mezőgazdasági területeken létezik egy földhivatali minősítési rendszer, amely a termőföld védelmének érdekében kategorizálja a szántóterületek minőségét egy 8-as skálán. Ebben a kategóriarendszerben egyrészt nem játszik szerepet az, hogy az adott termőföld Mucsajröcsögén (az istenháta mögött) vagy egy erősen agglomerálódó (és emiatt rendkívül nagy kereslettel rendelkező) térségben helyezkedik el, pusztán a minőség a fontos, amely alapján a művelésből történő kivonás esetén effektive többet kell fizetni egy jó minőségű, mint egy rossz minőségű földterület után. Ez a minősítési rendszer rendkívül zavaros, mert egyrészt a már rég nem létező aranykorona kataszterből származtatódik, másrészt nem köthető helyrajzi számhoz (egy helyrajzi számon belül több minőségi kategóriájú terület is előfordul). Az 1994-ben elfogadott törvény melléklete pontos utasítást ad a kivonásért járó kompenzáció mértékéről, amelynek összege azonban több mint 12 éve nem változott!! Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy zöldmezős beruházások esetén teljesen pitiáner összegekért lehet szántóból átminősítve építési telekké váló földterületekhez jutni. Hektáronként úgy egymillió forint alatt átminősítődik egy földterület, de ha ez a hektár például Budapest határában van, akkor tulajdonosának az átminősítés után akár 100 milliót is hozhat. Nem csoda, ha a rendszerváltás utáni évek a kárpótlási jegyről, privatizációról, rendezési terv gyártásról, zöldmezős beruházásról szóltak. Ami azonban jó a tulajdonosnak, ingatlanberuházónak, az egyáltalán nem jó az önkormányzatnak. Neki erre az új területre infrastruktúrát kell építenie és fenntartania, ugyanakkor belső leromlott állagú ingatlanaiból kiköltözte a „zöldbe”, a rozsdaövezetek, barnamezők és szlömök egyszer már létrehozott infrastruktúrája (közvilágítás, út, közművek) kihasználatlan. Hihetetlen, mekkora átrendeződéshez vezethetne a kezelhetetlen folyamatok terén az átminősítések megadóztatása. Ez a lépés valódi alternatívává tenné a barnamezős beruházást és a városrehabilitációt!

Még olyan látszólag ide ne tartozó dolgokra is hatással lenne ez a formula, mint a parlagfű probléma. A parlagfű ugyanis, mint a neve is mutatja: parlagon él. Parlagok akkor keletkeznek, ha a földet nem művelik. Ha valaki befektetési szándékkal vásárol az agglomerációban szántót, az annak ellenére nem műveli meg, hogy erre még bírsággal is kötelezhetik. Ez nem visszatartó erő. A befektetési célú zöldmezők, alvótelek számát az ingatlan érték növekedési adó számottevően csökkenthetné.

Azt kell megvizsgálni minden ilyen terület esetén, hogy mennyit ér szántóként, rétként, erdőként, és mennyit beépítésre szánt területként. Ha területhasználat váltás történik és ez a beépíthetőség lehetőségét teremti meg, az értékkülönbözettel arányos adót (illetéket) kellene leróni, ami még a beruházás tervezésekor mérlegelési helyzetbe hozza a befektetőt, de nem gátolja meg a beruházást, amennyiben ezek után is ilyen területet tart valaki a legalkalmasabbnak, és mondjuk nem százszoros, csak tisztességes 10-20%-os hasznot zsebel be.

Ugyanilyen mérlegelési helyzetet szükséges létrehozni a területhasználat váltáson túl a szintterület mutató váltás esetén is. Ha egy beruházó egy korábbi beépítés karakterét megszüntetve megemeli a szintszámot egy területen, az az önkormányzat felé költségvonzatot jelent. A több szint nagyobb népsűrűséget, több parkolót, izmosabb infrastruktúrát feltételez, a terhelés növekedése rontja az életminőséget, levegőtisztaságot, zajszint állapotát. Ma a befektetők ezt nem kompenzálják az önkormányzat felé. Megrendelnek egy rendezési tervet, átpasszírozzák a képviselőtestületen és a szakhatóságokon, és uszkve 10-20 milliós ráfordítással 100-200 milliót kaszálnak. A Zsidó negyed lebontásához és átlényegítéséhez tán kevésbé nagy elánnal álltak volna neki, ha ezt az extraprofitot megadóztatják. A házak lebontása helyett így máris alternatívaként jelentkezett volna azok átlényegítése, korszerűsítése, az építet örökség értékeinek megőrzése.

Ahogyan a bankok lenyelték a bank adót (európai viszonylatban a leggyatrább szolgáltatások mellett, a legmagasabb banki költségeket mi fizetjük), úgy az ingatlanfejlesztőkkel is elfogadtatható az ingatlanok értéknövekedése folytán megfizetendő adó. Az eddigi „dőzs” fényében ez fájdalmas dolog, de a módszert nem mi találtuk fel, sok ország él vele tudatos területfejlesztési szabályozóként.