Félsivatag a városban: tervezési gondok

A város városökológiai szempontból egy speciális teret képez. A város légszennyezőanyag kibocsátásai szmogharangot fejlesztenek a város fölé és az inaktív felületek[1] hőmérsékleti reflexiói miatt a harang alatt az év minden szakában néhány fokkal melegebb a hőmérséklet. A zöldfelületek szempontjából a város tehát egy olyan szélsőséges (több tekintetben szubmediterrán, több tekinteten félsivatagi) termőhelynek számít, amely eleve behatárolja azt a növénycsoportot, amely egyáltalán a városban fenntartható. Természetesen a város egyes zöldfelülettel jól ellátott részein és az agglomerációs szegélyeken ezek a hatások kevésbé érvényesülnek: itt a fenntartható fajok választéka is jóval magasabb.

A városi zöldfelületek többnyire mesterségesen létrehozott, vagy természetszerűen megmaradt, de mesterségesen fenntartott, kezelt elemekből állnak össze. A városi termőhelyek, termesztő közegek tulajdonságai távol vannak az optimumtól, ezért zöldfelületi elemek a legkisebb beavatkozásra is sokkal érzékenyebben reagálnak: legtöbbször a nem jól előkészített, szakszerűtlenül végrehajtott beavatkozások általános legyengüléshez, a zöldfelületi elem rövid úton történő pusztuláshoz vezethetnek. Az épített elemek és a természeti elemek térért folytatott harca, a város növényzet szempontjából követhetetlenül gyors változásai minden tekintetben intenzívebb kezelést igénylő elemekké teszik az egyébként változatlan körülmények között jól regenerálódó, biológiailag aktív felületeket.

A városi élet mostani velejárói (sózás, burkolatcsere, közműcsere, légszennyezés, építkezések, forgalmi ürszelvény változás, vandalizmus, talajtömörödöttség, talajszennyezés, csapadékhiány, helyhiány, fényhiány) mind-mind külön-külön is képesek egy-egy zöldfelületi alrendszer esetében zavart okozni, de ezek együttes fellépése már nagyon beszűkíti a lehetőségeket, és egyben gátolja egy hosszú távon is jól fenntartható, várostűrő zöldfelületi rendszer kialakítását. Ma Budapest egyes területei már túllépték azt a határvonalat, amely az ökológiai fenntarthatóság legminimálisabb kereteit kijelöli, ezért annak érdekében, hogy a minimum feltételek újból létrejöjjenek, bizonyos tekintetben a területhasználatok (beépítés mértéke, forgalmi keresztmetszet stb.) korlátozására lenne szükség, amennyiben valamilyen zöldfelületi fejlesztés, egyáltalán megtartás lenne a cél.

Általánosságban elmondható, hogy minél nagyobb a rendelkezésre álló összefüggő tér, annál nagyobb a városban egy zöldfelületi rendszer-elem ökológiai fenntarthatósága. A zöldfelületek állományban és nagyobb tömegben ellenálóbb módon reagálnak a kedvezőtlen változásokra. Ezen kívül azonban van még egy fontos, gyakorta elhanyagolt indikátor eleme az ökológiai fenntarthatóságnak, ez pedig a biodiverzitás[2] szintje. Egy azonos fajokból álló fasornak, növényfoltak sokkal kisebb például az esélye a túlélésre, mint egy fajgazdag növényállománynak, például akkor, ha csak egy bizonyos fajt károsító új kórokozó jelenik meg a területen. Tekintettel arra, hogy a nagyvárosi környezet extrém viszonyai egyébként is legyengítik a növények immunrendszerét, mindez fokozotabban érvényes a városi zöldfelületek esetében. Szerencsés az az eset, amikor a károsodott, elpusztult fajt a zöldfelület regenerációs hajlama saját erőből új fajokkal képes pótolni, vagy legalább a fajok sokszínűsége nem engedi, hogy egyidejűleg mindent tönretegyen egy járványszerűen megjelenő új kórokozó, vagy tömegesen betelepült kártevő. Ma, amikor a globális klímaváltozás során a térségünkben eddig ismeretlen délszaki kórokozók és kártevők csoportjaival kell felvenni a harcot, nem elhanyagolható szempont, hogy zöldfelületeinket a biodiverzitás irányelvei szerint fogalmazzuk újra.

[1] Inaktív felület: biológiailag inaktívnak azokat a mesterségesen létrehozott felületeket, épített elemeket mondjuk, amelyek nem képesek a környezeti hatásokra (napsugárzás, hőközlés, csapadék, fagy, stb.) azokat mérsékelni igyekvő ellenreakciókra, kiegyenlítésre, sőt hatásaikat néha fel is erősítik.
[2] Biodiverzitás: biológiai sokszínűség, az egy területen lévő fajok, vagy azok genetikai állományának sokfélesége. Minél magasabb a diverzitás, a populáció annál jobban képes ellenálló módon reagálni a külső környezeti változásokra.