BEZÖLDÜLVE

Az alábbi gondolatok egy belső vita kapcsán belőlem kikívánkozó állásfoglalás részét képezik, amelyet a PRO VERDE (ZÖLDÉRT) Budapest Zöldfelületi Rendszerének Fejlesztési Koncepciója és Programja során írtam le munkacsoportunk tagjainak. Mivel a PRO VERDE közgyűlés-nem-látta (ad acta) anyaggá, azaz fióktöltelékké szelídült: így van értelme az állásfoglalás leközlésének. Pláne van azért, mert a probléma továbbra is fennáll, a megoldás pedig várat magára.

1. A zöldfelületi rendszer állapota, mennyiségi változása Budapest és agglomerációja területén 1990-2005 következtetéseihez:

Leszögezem, hogy a budapesti zöldfelületi monitoring terén (mind módszertani, mind informatív értelemben) 10 éve nem történt jobb kimutatás, mint ez a mostani (értsd: Gábor P. – Jombach S. – Ongjerth R: A zöldfelületi rendszer állapota, mennyiségi változása Budapest és a Budapesti Agglomeráció területén 1990-2005.) Nagyon jól és pontosan megméri a zöldfelületi intenzitás (tulajdonképpen az egységnyi területen található klorofill, vagy máshogyan az "oxigéngyár", vagy megint máshogyan a zöldfelületi szintezettség) 15 éves változását. Erre eddig egyetlen monitoring modell sem volt képes. Amennyiben ez valóban be tud épülni periodikus metodikaként a zöldfelületi monitoringba, úgy nyomon tudjuk követni vele követni az intenzitás időbeli változását. Látjuk belőle, hogy van a IX. kerületi tömb rehabilitációnak, vagy mondjuk a MOM parknak zöldfelületileg értékelhető eredménye, de azt is látjuk, hogy a legnagyobb intenzitás növekedés sajnos a gazdátlanság okán spontán módon ment végbe és nem egy tudatos fejlesztés, vagy fenntartás eredménye: a szántókból mondjuk parlagfüves ugarok, vagy gyepek, cserjések, a vasúti rézsűkből rudeális többszintű zöldfolyosók lettek. Ez azonban NEM oldja meg sem (ahogyan a munkacím helytelenül jelzi) a mennyiségi, sem pedig (a munkacímben nem szereplő, de ugyanilyen fontos) minőségi monitoringot. Sőt - ahogyan Iványi Gyuri rótta - a zöldfelületi ellátásnak, mint szolgáltatásnak a közelségét, megközelíthetőségét, fogyaszthatóságát sem.

1.1. Úgy gondolom a mennyiségi monitoring felépítése két irányból közelíthető meg. Megtehetjük azt, hogy mérjük a budapesti zöldfelületi mennyiség teoretikus változását időperiódusonként (ez a könnyebb), vagy mérhetjük a tényleges változást (ez a nehezebb). Bökkenőik azonban, hogy mindkettő -egyenlőre csak Budapest vonatkozásában készíthető el. Először a könnyebbre egy javaslat: Az FSZKT ugyebár rögzít keretövezeteket Budapest területén, s minden keretövezetben beállítható egy tól-ig határ a legkisebb zöldfelületi arány tekintetében. Nincs más dolgunk, mint a keretövezetenkénti átlagos területszázalékot a területtel felszorozni, és máris megvan az adott dekád FSZKT-ja alapján Budapest teoretikus zöldfelület mennyisége. Vagyis ezek alapján a régi FSZKT-t az újjal összehasonlítva lehet következtetni arra: a város - teoretikus értelemben - milyen irányt követ területfelhasználási elhatározásai tekintetében. Ez egy jó mennyiségi indikátor arra nézvést, hogy a város zöldfelületi politikája mennyiségi értelemben merre tendál. De sajnos nem, vagy csak hiányosan követhető végig vele az agglomerációs történés, hisz még ma sincs minden településnek rendezési terve, ráadásul ezek más és más időpontban készültek. Mindenesetre Budapest egészére nézve ez lehet egy jó "indikátor" alap mennyiségi értelemben, és amikor a BATrT (Budapest Agglomerációjának Területrendezési Terve) következő felülvizsgálata elkészül, akkor mindez már agglomerációs vonatkozásban is monitorozható értelmet nyer.

A tényleges változást is tudjuk mérni (ha akarjuk), mégpedig abból a szerencséből kifolyólag, hogy 1995 táján történt egy Budapesti Zöldfelületi Kataszter felvétel, ami légifelvételes kiértékelés alapján, és térinformatikai alapon kategorizálja Budapest összes zöldfelületét. (Készítője az ÖKOPLAN volt). Vagyis sziszifuszi munkával bár, de a kataszterfelvétel megismételhető, és azonos kategorizálás mellett összehasonlítható, vagyis mérhető a tényleges mennyiségi változás is, nem csak a teoretikus. Persze csak akkor, ha akarjuk, és nem elégszünk meg a teoretikussal, vagy éppen a teoretikus és a tényleges mennyiség közötti különbözőségeket akarjuk feltárni.

1.2. A minőségi monitoring véleményem szerint a legegyszerűbben úgy mérhető, ha átvizsgáljuk az önkormányzatok költségvetését, és megállapítjuk, hogy kérem ezek évenként mennyit költenek zöldfelület fenntartásra, fejlesztésre, felújításra. Igaz ekkor csak a közcélú zöldfelületek sorsáról nyerünk minőségi jellemzőket, de ez is több a semminél, és ebből is monitorozható a tendencia.

1.3. Végezetül a közterületi zöldfelületi elérhetőség terén is egyszerű a helyzet. Amennyiben ismerjük a közhasználatú zöldfelületek helyét (márpedig ismerjük), és ismerjük az intenzív lakó (értsd nem kertvárosias és falusias) és központi területeket (márpedig ismerjük) akkor a közcélú zöldfelületektől való távolság alapján kategorizálhatjuk őket. Ad abszurdum elkészíthetünk egy olyan Budapest térképet, ahol lehatároljuk azokat a lakó és központi területeket, ahol 500, 1000 méteren belül nincs összefüggő közterületi zöldfelület. Sőt a vonzáskörzetekből és a lakótömbök lakosszámából azt is vizsgálni tudjuk, hogy az egyes összefüggő közterületi foltokon mekkora lakosság osztozik. Ez a térkép például pályázati alapként is működhetne, ha a területi kiegyenlítés elvét akarjuk követni. Azaz, feltételezve egy zöldfelületi kompenzációs alapot, magasabb eséllyel pályázhat egy olyan terület zöldfelületi fejlesztésekre, ahol nagyobb az elérhetőségi hiány illetőleg kevesebb az egy főre jutó parkterület.

2. Városi zöld gyűrű vagy városi zöld hálózat?

Sietek leszögezni, hogy ezt a kérdést nem csak tipologizálásnak gondolom, hanem egy nagyon komoly (és az eddigi zöldfelületi koncepciókkal nem csak országosan, de ha úgy tetszik az európai városmodellekben is fel-fel bukkanó, de véleményem szerint túlhaladott) szemléletbeli különbségnek, és ebben a koncepcióban nekünk végre le kellene zárni ezt az európai zöldfelületi akadémizmusnak tűnő vitát. Az én személyes meggyőződésem, hogy városi zöld gyűrűről és ennek fontosságáról beszélgetni az egyes városoknál ott válik értelmezhetetlenné, amikor az adott város túlnő egy bizonyos területi kiterjedési keretet. Amennyiben ugyanis ragaszkodunk egy nagyváros esetében ahhoz, hogy igenis legyen körülötte zöld gyűrű, akkor az - már csak a városok folytonos növekedéséből kifolyólag is egyre tágul, mert a mag láthatóan egyre nagyobb területen válik intenzívebben beépültté. Vagyis egy zöld gyűrű (amennyiben felgyorsul a városiasodás) még meg sem "gyökeresedik", amikor egy újabb városfejlődési lendület kijjebb tolja és ezzel el is odázza a megvalósulását. Másrészt, mióta a "város tüdeje" elképzelés (ld. Bioszféra-II kísérlet) tudományosan is aláásódott, maga az érvrendszer omlott össze, hogy szükség lenne bármiféle levegőminőség javító zöld gyűrűre, mint gigantikusan homogén rendszerre egy városnak. Ehelyett a szent, és csak teoretikusan létező zöld gyűrű helyett azonban nem beszélünk arról, hogy városökológiai szempontból nem egy egyre kifelé tolódó gyűrűről, hanem egy most megvalósítandó zöld mintázatról (zöld hálózatról, térben elosztott zöld csomópontokról) kellene beszélnünk, pláne egy olyan nagyváros esetén, mint Budapest. Ha tetszik az egyes városi alközpontokat kiszolgáló zöld terekről. Amelyek kialakítását éppen az teszi lehetetlenné, hogy azzal a felkiáltással épülnek el, hogy majd később és majd kijjebb (ahol tulajdonképpen ember nem élvezheti kondicionáló, pszichés vagy éppen rekreációs hatását) a zöld gyűrűben kell őket létrehozni. Ez összefüggésben van a már emlegetett zöldfelületi elérhetőség kérdéskörével is. Ugyanakkor Budapest esetében nem vitatom el olyan területek létjogosultságát, mint a Budai hegyvidék erdei, de szerencsére ezeket azért többé-kevésbé az erdőtörvény, az agglo törvény és a nemzeti park egyre hatékonyabban védi. Viszont a városlakónak a mindennapi komfortérzetéhez nagyobb szüksége van-lehet jól karban tartott, rekreációt, kultúrát, sportot kínáló, és gyorsan elérhető zöldfelületekre a városban. Ezt kell megoldanunk a kompenzációs alap és/vagy más jutalmazási (járulék, díj, adóképzési) alap(ok) segedelmével és/vagy a berlini játszótér példa adaptációjával. Ha Berlin mondhatja, hogy 4m2 játszótér kell lakásonként, akkor Budapest egy kompenzációs alappal a kezében miért nem mondhatná, hogy igen: ennyi és ennyi közcélra átadott zöldfelület kell lakásonként?

3. Zöldből mit, hová, miért és miből?

Az eddigi budapesti zöldfelületi koncepciók azzal foglalkoztak, hogy mit, hová, miért, de soha nem mondták meg egyértelműen miből. Ezért nincs, nem lehet áttörés. Össze kell szednünk a forrásokat az alapképzéshez. Ennek csak egyik eleme a kompenzációs alap. Ha szedünk díjakat olyan közterületen, amelyeknek egy része zöldfelület, akkor ezek a díjak legalább részben a zöldfelület fenntartásra és fejlesztésre kell, hogy fordítódjanak. Minél kevésbé vándorol el a beszedés helyétől a díj, annál hatékonyabb a felhasználása. A parkolás konfliktusa a zöldfelületekkel például indokolja a parkolási díj és a súlyadó egy részének zöldfelületi fejlesztésre történő fordítását. A zöldfelületeken bekövetkező közterület-foglalás, a zöldfelületeken képződő reklám bevétek ugyancsak az ezzel járó roncsolást kompenzálhatják. A zöldmezős beruházásnak csak úgy lesz valós alternatívája a barnamezős, ha a beépítésre nem szánt területek átminősítéséért díjat fizetnek (vagy ha már nincs beépítésre nem szánt terület – de ezt nem kéne megvárni). Olyan díjat kell meghatározni a zöldmező átminősítésére, amely nagyságrendjével elgondolkodtatja a befektetőt: barnamező vagy zöldmező. Ez a díj pedig egyértelmű: zöldfelületek más felhasználásából keletkezik - fordítódjon hát zöldfelületekre. Csak ilyen alapokon lehet az önkormányzatoktól hatékonyan működő ellenőrzési/hatósági munkát, a zöldfelületek terén pedig kellő mozaikosságot elérni. Iványi Gyuri rugalmas piaci szabályrendszere kapcsán felvetődött: hogyan egyeztethető ez össze a mai területrendezési szabályozással? Létezik-e optimum egy területen, ami alapján kimondható, hogy ha ennél intenzívebb beépítést akarsz, akkor tedd mellé területben vagy pénzben a zöldfelületi értéket. Úgy érzem ez jó gondolat, de félek alapjaiban rengeti meg a merev szabályozás világát, tehát ennek megfelelő ellenállásokon vérezhet el a bürokrácia útvesztőjében. Pedig ha az FSZKT-ra úgy tekintünk, hogy igen: ez a vállalható optimum (nem pedig úgy hogy ez a rugalmatlan szabály), akkor ahhoz képest vagyunk képesek mondani a befektetőnek: igen, ha ettől intenzívebbet építesz, akkor ennyit és ennyit kell fizetned, ha ettől kevésbé intenzívet, akkor viszont ebből az alapból ennyit és ennyit kapsz a zöldfelület megvalósításához.

4. Három út az Agglomeráció-Budapest viszonylatban

4.1. Elindulhatunk azon az alapvetésen, hogy Budapest "megtelt", ezért az ÉTV-nél szigorúbb szabályokat határozunk meg a kompenzáció/megváltás terén. Bezárjuk Budapestet, amivel az agglomerációs kapu kinyílik még jobban. Véleményem szerint ezzel nem történik más, csak a decentralizált Nagy-Budapest létrehozásának felgyorsítása. Az agglomeráció veszettül épülni kezd, de a Budapestre hordó köldökzsinór úthálózat végre végleg eldugul, tehát az új agglomerációs alközpontoknak fejlődnie kell infrastrukturálisan, hogy megtartsák megduzzadt népességüket, aki elvérezni látszik az ingázásban. Tehát előbb-utóbb az agglomerációs önkormányzati adók elérik a Budapesti szintet, a ki- és beköltözés aránya lelassul, de eközben Budapest tehermentesül. Ugyanakkor a zöldfelületi kompenzációkból az elhagyott barnamezők zölddé, egyszersmind vonzóvá tehetők. A városmegújításnak ez lehet útja, de másrészről ez az agglomerációs zöldfelületi tartalék rovására megy, és egy szupervárost hoz létre egy elnéptelenedő Magyarországon.

4.2. Megtehetjük azt, hogy "kinyitjuk" Budapestet. Teret adunk az intenzívebb beépítésnek, így az agglomerációban felszívódott tömeg egy része visszavándorol, vagy más régiókból töltődik fel. Ezzel azonban nem érjük el a jobb életminőséget, miközben az agglomerációt meghagyjuk alvóvárosnak. Nem éppen a zöldebb város irányába ható gondolat, bár manapság leginkább ez történik.

4.3. Végül megtehetjük azt, hogy mind Budapesten, mind pedig az Agglomerációban kirakjuk a megtelt táblát, speciálisan a teljes agglomerációs régióra érvényes szigorú kompenzációkkal. Ezzel gazdasági teret adunk át az agglomeráción kívülre: ez a vízfej régiónak (ha az ország gazdasági homogenizálását tekintem magasabb rendű célnak) javára válhat, mert a központi régió élhetősége javul, bár termelésen és logisztikán alapuló gazdasági teljesítőképessége csökken. Országos értelemben azonban hatékonyságot növelek vele, mert helyben tartom, az egyébként Budapest felé vándorló tömegeket, tehát nem kell úgy új lakást biztosítanom neki, hogy közben az elhagy egy meglévő infrastruktúrát. Megkockáztatom, ahogy Szingapúr esetében látszik egyfajta kis nyersanyag igényű de magas jövedelmezőségű kutatás-fejlesztési gazdasági szektor megerősödése éppen azért, mert a város a régióban egyedülálló módon élhető a rengeteg építési korlátozás és zöldet növelő szabály miatt, úgy Budapest esetében is megindulhat egy ilyen tudásbázis folyamat.

Meglátásom szerint a 4.2 a legrosszabb forgatókönyv: döntsük el, hogy a 4.1 és 4.3 közül merre mozdulunk. Én a 4.3.-ra voksolnék, már csak azért is, mert az agglotörvény is valami effajtát vajúdott ki magából. Kérdés, hogy mindez hogy vihető át az agglomerációba. Persze úgy, hogy a beépítésre nem szánt területek beépítéséből származó tetemes kompenzáció az adott település zsebében marad kvázi helyi adóként. Viszont ki üti nyélbe azt a megegyezést, hogy ez a helyi kompenzációs adó egyforma mértékű legyen, és ennek mértékét tekintve ne akarjanak az önkormányzatok versengeni? Illetőleg baj-e, feltétlenül, ha versengeni akarnak?