KÖZÖS TEREINK

Hét éve már, hogy sajátos gondolatkísérletbe fogtam, aminek a célja az volt, hogy feltérképezzem: mi az ami itthon képes beégetni a közteret használók agyába a felismerést: közös tereinkért felelősek vagyunk, egy köztér állapota mindent elmond közös dolgaink, közszereplésünk, közösségeink állapotáról. [1]

E felismerésben nem kis szerepe volt annak, hogy ez időtől fogva lehetőségem volt az itthontól távolabbi kultúrákban is elkalandozni e téren. Érdekes volt látni a londoni square-ek működését, ahol egy-egy viktoriánus sorházak által határolt tér közepén kerítéssel lekerített – osztatlan közös tulajdonban lévő – kertek tanúskodtak arról, hogy ma is létező lakóközösségi összefogás árán milyen jó minőségű közös használatú rekreációs terek léteznek nem ritkán évszázadok óta. Ha ugyanezt összevetem egy Budapesten a századfordulón épült társasház gangos udvarával, vagy egy lakótelepi zöldfelülettel, de citálhatnám akár a néhány éve átadott telepszerű „lakóparkok” gyorsan amortizálódó zöldfelületeit, akkor igen kontrasztos a kép. Közparkjaink állapotáról - közöttük a Millenáris Park alig 7 éves múltra visszatekintő, elkeserítően leharcolt, most újabb területveszteségeket elszenvedő területére is rátekintve - már nem is beszélek. De itt vannak a lépcsőházak, mint speciális közterek dolgai is, amelyekről egészen más egy olasz, egy francia, egy német, egy brit, egy spanyol, vagy egy magyar felfogása. Az olaszban például ott él a reneszánszban kialakult attitűd, amely a városi „palazzo”-n kívüli teret szemérem nélkül teleszemeteli, telerondítja, de a portál már díszes, veretes kemény tölgyfa, és a lépcsőház szőnyeggel borított márvány, a falakon freskókkal és kőfülkékkel, a kőfülkékben virágokkal. Pedig e lépcsőház egyfajta köztér, a lakóközösség közösen használt tere. Csakúgy mint a spanyol belső udvar, ahol „kötelező” elem a mór időket idéző oroszlános kút, a terrakotta, az örökzöld növényzet. Kifelé szigorú, védekező, befelé élhető közös terek.

Mit találunk idehaza egy átlagos bérház lépcsőházában. A portálnál minimum ötször átépített, eredeti jegyeit csak fantáziadús egyéneknek idéző szétbuherált kapukat, kábeldzsungelt, egy falon minimum háromféle postaládát, málló vakolatot, megvetemedett nyílászárókat, csempetörmelékkel kipótolt cementlapokat, pókhálót, néha működő liftet, rágógumikkal teleköpdösött PVC szőnyeget (amit általában az eredeti burkoltra ragasztottak rá), és füles bögrétől a lavóron keresztül a konzerves dobozig mindent, ami „kaspóként” funkcionálva a megunt növényeinket tárolja „díszítő elemként”.

Lehet ezen változtatni? Hogyan? Tettem fel a kérdést. A családi legendáriumban például nagyapai szinten ott lebeg a ma kissé önbíráskodásnak tűnő, de kétségkívül működő előkép: a csendőr ha elsétált egy porta előtt, és az utcán szemetet talált, akkor bekopogott a házmesterhez, tulajhoz és csak annyit mondott: „5 pengő. De ha megint be kell kopogjak, akkor már 50 pengő lesz.” Ebből még a Monarchia poroszos regulájához addig nem nagyon edződött „balkánság” is értett. De ma sem kell még bekopogni se egy-egy baranyai vagy tolnai sváb falu portáján, hogy mi a dolga a gazdának a vihar után lehullott faágakkal, levelekkel. Egy órával a vihar után enni lehet a földről, olyan tiszta. Persze nehéz visszahozni a közterekre a régi mentalitást, a környezetpszichológus szerint például 10 használói generáció alatt lehet megváltoztatni egy már berögzült viselkedésmintát egy adott köztéren.

E hét év kísérleti időszak alatt a magam szegényes eszközeivel a következőkre jutottam. Az első kísérletem a II. kerület Rókushegyi lépcső egyik régi, romantikus stílusban épült villa épülettében kezdődött, ahol anno volt szerencsém megvásárolni egy 24 m² alapterületű komfort nélküli romhalmazt közvetlen kertkapcsolattal. A villa egykori, jobb időket megélt állapotában egy sváb vízimolnár (a Dunán lévő hajómalmok közül sokat tulajdonolt) család birtokában volt rózsalugasokkal, teniszpályával és a kor divatjának megfelelő gyűjteményes kerttel. A háború után telkét megosztották, a sváb tulajdonost kitelepítették, a villát tanácsi lakásokra szabdalták, és jobbára mozgalmár, ganz-munkás és rendszerhű családok költöztek bele. A kert ebek harmincadjára jutott, félig beerdősült, a gyűjteményes kertből csak a tiszafák, egy szelíd gesztenye és egy cserjés bazsarózsa bokor maradt meg. Az előttem elterülő kertrész 40 évig volt a ház sitt lerakója és szemétdombja, amelyből egy hatalmas fűzfa hajtott ki. A rendszerváltás után a tulajdonosok megvásárolták a saját lakásukat, cserélődtek is a lakók némiképp, ám a kert maga osztatlan közös tulajdonban maradt, amelyen az a szokásjog alakult ki, hogy mindenki a maga kertrészét gondozza. Azaz nem gondozza, mert a kert odakerülésemkor siralmasan lepusztult állapotban volt. Adva volt tehát egy „köztér”, ahol a használók között kialakult viselkedésminta a teljes degradáció felé hatott. Ebbe a milliőbe becsöppenve szisztematikusan kezdtem hozzá a térformálásnak. Némi kertépítészi ambíció is pezsgett bennem: afféle kerttervezőé, aki végre a saját két kezével szeretné átalakítani az előtte elterülő potenciált, melyben mindenki más csak a szeméthalmot látja. Nem a számítógép előtt ülve, hanem az ásót és csákányt markolva. Mintegy 8 köbméter sitt intett búcsút a kertnek, kerti szárazon rakott támfal épült, tipegőkövek és kerti világítás találták meg a helyüket, és egy kisebbecske madáritatószerű tavacska. Na meg rengeteg cserje és évelő. Hitetlenkedve nézte végig a társasház a történteket: ki függöny mögül, ki az elmeháborodottnak kijáró elnéző mosollyal, ki pedig úgy, hogy egy doboz süteményt eresztett le madzagon a kertre néző ablakából. A romjaiban is méretes 1700 m²-es kertnek természetesen csak az előttem elterülő leghátsó szeglete, mintegy 60 m² alakult át édenkertté, de így már iszonyú volt a kontraszt a többi rész továbbra is rendezetlen kerti viszonyaival. Annyira nagy, hogy a tehetősebb lakók ezt már kényelmetlennek érezvén, hamar felzárkóztak a rendezettséghez. Utoljára a kisebb pénzűek fogtak bele saját kezű rendezésbe, nem kell nagy dolgokra gondolni, de lehet például arra, hogy lenyírták a füvet (amit soha addig), virágokat vásároltak, és elpötyögtették őket. A kert megújult. Mikor megnősültem, a lakás már szűkecske lett. Meg valahogy úgy voltam vele, hogy többet tenni itt már nem tudok, nincs kihívás, így megváltam tőle. Ötszörös áron, egy nap alatt. Ez egyébként a barcelonai modell kicsiben: javítsd fel a közterek minőségét, hogy az ingatlan ára megnőjön. Idehaza így működött a Millenáris, a Váci utca, a Ráday utca fejlesztése. Megéri? Meg.

A második kísérletem a ma lakott otthonom környezetében zajlik (máig). Ez egy 18 lakásos, zárt sorúan épült 4 szintes társasház, a tömbbelsőben kerttel. Az első kérdésfelvetésem a következő volt: miként tudnám rábírni alsó szomszédomat verbalitás nélkül arra, hogy a másfél éve a közös lépcsőházban tárolt, kiszuperált bojlerét végre elvigye a MÉH-be? Kutatni kezdtem a környék múltját. Múzeumok, térképtárak, várostörténeti könyvek alapján, illetőleg a szerencse folytán egy 95 éves „szemtanú” segítségével, aki a ház megépülése óta a házban élt, lévén a nevelőapja volt a ház egykori tulajdonosa és építtetője (akkoriban ezt nyugdíj befektetésnek szánták – általános állami nyugdíj nem lévén). A kutatás végterméke nyolc színes tabló lett, amelyek szintenként kettesével állandó kiállításai lettek a lépcsőháznak. A tablók felkerültek és a bojler valahogy lemászott a harmadikról. Sőt: virágok jelentek meg, szőnyeg, és két repró a falon. Meg-megálló lakók a lépcsőházban. Előre köszönés - hálás pillantásokkal. Jó érzés.

Mindkét kísérletben a kezdőlökés az érdekes. A régóta ott lakók kizökkentése abból az apátiából, amit a számukra megszokott látvány jelent. A gazdára találás, megművelés öröme. Valahol itt kezdődik közös tereink átformálása, nem a dizájn, a burkolatképzés vagy az alaprajz kérdéseiben. A saját hozzáadott munkának ugyanis nagyobb az összetartó és megtartó, valamint mozgósító ereje bármilyen szemet gyönyörködtető, vagy letaglózó látványnál. Valahol ez a közösségi tervezés lényege. Legalábbis számomra.

---

[1] E bejegyzés megírására elsősorban a Studio Metropolitana közterekkel kapcsolatos új akciói és Sári Istvánnak, Pesterzsébet főépítészének a nemrég e témában publikált vélemény-cikkei (Miénk itt a tér?, A Tér itt már nem a miénk) inspiráltak. Kicsit kapcsolódom azért az INFRA-GREEN-ben és az annak margójára írt jegyzetben felvonultatott „önfenntartó modellek”-hez is.