Harácsony Konzumidiótizmussal

Motto:

„Drámai közelségbe került Harácsony szent ünnepe, amikor a hívő konzumidióták, a lelkes fogyasztók seregei egy pillanatra leteszik bankkártyáikat, tömött bukszáikat, megcsörgetik zsebeikben az aprót, majd elcsendesednek, és meghatódva figyelik a sok földi jót, amit eme rövid ámde stresszes bevásárlás alatt sikerült összeharácsolniuk. Pár napig senki sem vesz majd semmit, aztán lassan visszatér az élet a vizenyős tekintetekbe, újra elkezd bennük csillogni a vásárlás őrülete, és együtt belevetjük magunkat a mi urunk Mammon következő, a civilizációnkat mozgató Vásárlás 2008-adik esztendejébe.”

Forrás: polopokol.hu

Egy ideje környezettudatból vásárolunk. Megmondjuk a frankót, hogy mi a rossz vásárlás, és mi az, ami tudatos. Szent megdöbbenéssel figyelem a „jó karácsonyfa” szépen fejlődő városi legendáját, ami az évek haladtával egyre jobban elharapózik „környezettudatos” körökben. A szimpla karácsonyfából földlabdás, betétes karácsonyfa, majd műfenyő lett. Esetleg papírmassé, vagy textil karácsonyfa. A műfenyőből műhóval teleszórt, majd vélhetően gombnyomásra fenyőillatú műfenyő felé haladunk, ami esetleg „Harácsony” évadján elénekli a dzsingélbelszt négy szólamban (természetesen szitár kísérettel). Hát akkor most én is megmondom a frankót. Hogy mi van a legendák mélyén.

1. legenda: A karácsonyfabiznisz őshonos erdeinket vágja taccsra.

Magyarországon a fenyők, az egyetlen Pinus sylvestris ssp. Pannonica (erdei fenyő pannon verzió) fajon kívül, ami a Balaton felvidéken őshonos, nincs honos fenyő. (Elméletben még az Alpokalja néhány kisebb részletére lehet igaz a lucfenyő honossága, de ezzel aztán ki is merült a téma) A Magyarországon lévő erdők 98%-a telepített, a fenyőerdőknek - az említett parányi kivételtől eltekintve a 100%-a. Valójában a fenyőerdők kizsarolják a talajt, tűleveleik nehezen bomlanak le, az alapvetően lúgos kémhatású talajokból savasat csinálnak. Ez kertekben is igaz, szóval, aki kiülteti a korábban megvásárolt földlabdás karácsonyfáját, az készüljön föl arra, hogy abban a talajban nem sok minden fog megteremni a fa alatt. Maximum páfrány, vagy borostyán.

2. legenda: A karácsonyfaéhség miatt minden évben hegyoldalnyi erdőket pusztítunk el.

A karácsonyfa-ültetvényeket kizárólag azon a piaci alapon hozzák létre, hogy azokat el szándékoznak adni. Ha nem veszed meg, kedves tudatos fogyasztó, mert műfenyőt veszel környezettudatból, akkor támogatod a távolkeleti műfenyő kereskedelmet, ami a távolról-olcsón-gagyit-le-nem-bomlót láncreakciót erősíti. Egy ilyen műfenyő szétesik, összepiszkosodik, megrondul 5 év alatt, szóval aztán veszel még egyet (esetleg annak már harmatcseppek, vagy beépített izókészlet is lesz az ágvégein), a korábbit meg dobod a szemétre. Nem attól pusztulnak idehaza hegyoldalnyi erdők, hogy a fenyőket karácsonyfának kivágják (ezek a karácsonyfa ültetvények egyébként faiskolákban vannak), hanem attól, hogy ha tarvágják, tüzelőnek vagy építőfának kivágják a fenyőerdőket, amelyek elébb elvékonyították a termőtalajt, az első eső leviszi a termőréteget. A kivágás ökobarát módja a ritkítás és a szállalóvágás, tarvágás pusztán pénzéhségéből vagy illegálisan történik (ld. (megélhetési bűnözés), vagy az ún. nagyonződ biomassza fűtőművek számára (félillegálisan) de mindenesetre az EU által finanszírozva.

3. legenda: A földlabdás fenyővel nem okozok akkora kárt.

Ha földlabdás fenyőt veszel, az megnő, ki kell ültetni, az átültetést a fenyő iszonyú rosszul tűri, mert nincsenek hajszálgyökerei, hanem csak úgy képes tápanyaghoz jutni, hogy szimbiózisban él fonalas gombákkal, amelyek viszont megsínylik, ha te a szobában, száraz levegőn tartod őket. Szóval a legtöbb földlabdás fenyő még abban az évben kipusztul, mert egyrészt nem is szakszerűen veszik ki földlabdásan, másrészt meg nem is szakszerűen ültetik el. Ha ezek ellenére földlabdás fenyőt vennél mindenképpen, akkor vagy a Pinus mugo-t (törpefenyő), vagy a cukorsüveg fenyőt (Picea glauca ’Conica’) vegyél, mert ezek sokáig elvannak egy dézsában, egy teraszon a saját tőzeges földjükben, szóval 10-15 évig egy ilyen beruházással (nem kis lóvé) van egy élő fenyőd, ami túlél. A dologhoz hozzátartozik, hogy a fenyőnek nincs nyugalmi periódusa, szóval ha nem kap hólét, esőt, akkor sűrűn locsolni kell, mert paradox módon télen kiszáradhat! Csak konténeres törpefenyőt vagy cukorsüveget vegyél, azt is faiskolában, mert az utcán árult földlabdás kipusztulása majdnem borítékolt. Ha azonban mégis utcai földlabdás fenyőt veszel, számolj azzal, hogy azt földdel együtt szállítva mégtöbbe került annak anyagmozgatása, vagyis ezen igényed miatt még több benzint füstöltek el a lelki békéd érdekében, és meglehet hogy az eredmény pusztán egy jó drága pénzen vásárolt kiszáradt kóró lesz.

4. legenda: A műfenyőnek nem hullik a levele, a karácsonyfának igen.

Nem minden karácsonyfának hullik a levele. A lucfenyőé (Picea abies) leginkább, az ezüstfenyőé (Picea pungens) tovább bírja, de legjobb ebben a műfajban a kaukázusi jegyenyefenyő (Abies nordmanianna) vagy a duglászfenyő (Pseudotsuga mensiesii), amelyeknek a levelei nem hullanak, hanem idővel rászáradnak a hajtásra. Ezért drágábbak is. Viszont e valódi karácsonyfáknak fenyőillatuk van (illatosító nélkül) és két hónapig vidáman zöldelnek. Az ilyen kivágott fenyőket jobb érzésű városokban, sőt még BéPé-n is külön gyűjti vissza a közterület-fenntartó és többnyire a helyi városgazdálkodás vagy kertészeti vállalat komposztáló telepeire kerülnek: termesztőközeg, mulcs, virágföld lesz belőlük, szóval újrahasznosulnak.

-------------------

Egyszóval talán az a tanulság, hogy a kivágott fenyő kevésbé halott (és ami fő: szerves) anyag, míg a műanyag fenyő nem az. Az előbbit végül beszecskázzák, és termesztőközeg lesz belőle, ami meg egy újabb ciklust indít el. Ha mégis a hulladéklerakóba kerül, akkor is ez az a dolog, ami elenyészik anélkül, hogy veszélyes anyagokra bomlana. Ha metafórikus akarok lenni, akkor azt mondom, hogy Jézus is halott anyaggá változott, hogy újjászülessen. Míg ennek a körforgásnak a metafizikáját a tájjal együtt lélegző ember át tudta érezni, addig a mai elidegenített ember már csak az állandósággal kecsegtetőnek örül. A Műfenyő, a művirág, az örökzöld egysíkúság nyújtja neki azt a kapaszkodót, amit a korábbi embertípusnak a ciklikusság szépsége nyújtott. Szomorú karácsonyfa-történet, ami viszont sokkal szomorúbb dolog, hogy a Karácsony manapság még nagyobb konzumidiótákká tesz bennünket, mint valaha. Karácsony szent nevében gyilkoljuk egymást az utakon az elsőbbségért, a bevásárlóközpontok felé…

Megacity vs. Meganyomor

Mivé válnak városaink következő évszázadban? Folytatódik az az iszonyatos koncentrálódás, ami a Föld népeinek immár több mint a felét a városok világába hajtja? Vagy az információs társadalom és a decentralizálható alternatív energianyerés zárójelbe teszi a fizikai teret? Két nagy elmélet küzd a maga igazáért, nemcsak urbanista agytrösztök között, de a neves urbanisták időről időre revideált önvízióiban is. Saskia Sassen vagy Peter Hall tanulmányaikban hol a fizikai tér és a koncentráció erősödő szerepe mellett teszik le a garast, hol pedig a dekoncentrációs trendekre figyelmeztetnek. Mindenesetre a városok tovább dagadnak, mágnesként vonzzák a vidéket jobb boldogulás ígérve. Valódi ez az ígéret, vagy sem?

Egy új, nagyon gyakorlatias tudományág bukkant elő a semmiből: a hálózatkutatás. Eredményei arról tanúskodnak, hogy a térnek valóban vannak sűrűbb pontjai minden természetes folyamatban (legyen az élő szervezet, populáció, tömegkommunikáció, település, logisztika, vagy bármi más) ahol koncentrálódnak a dolgok, de ezek egymásnak (legalábbis kezdetben) mellérendeltek, és ha egy sűrűsödés eléri a terhelhetőségének határait (alá- és fölérendeltségi viszonyra tör), akkor szét kell esnie kisebb, emészthetőbb darabokra. Az agyi ideghálózatunk, a telepes növények, az univerzum mind-mind így működnek.

Vegyünk példának egy államapparátust egy fizikai térben üzemeltető központot, vagyis egy Kormányzati Negyedet. Életszagú a dolog, a honi politika éppen most ügyködik egy ilyen centrum létrehozásán. Ha a jól működő hálózatok ismérveiből indulunk ki, akkor ez a centrum negligál minden hálózatviselkedési tapasztalatot, a felvilágosult abszolútizmus korában még elfogadott, de ma már túlságos életgátló attitűdöt konzerválva. A centralizáló autokrácia ma nem látja be, hogy igazából nem egy államhatalmat demonstráló bazinagy elefántcsonttorony kéne a város közepébe, hanem mondjuk több kisebb (ám például a világháló-szinopszisok által információsan szorosan összekötött) regionális kormányzati központ hálózat. (Miközben persze egyfajta sűrűsödést jelenthetne az, hogy a megyerendszert végre történelemmé tesszük a valóságban is, ha már funkcionálisan halottá vált). E hálózat közelebb a választóihoz hatékonyabban ellátná egy-egy régió képviseleti demokráciáját, semmit ebben a struktúrában egy végletekig vízfejű ország valóságtól elrugaszkodó képviseletét.

Figyeljük meg, hogy a tömegkommunikáció terén hogyan zajlik le napjainkban ez a dekoncentráció. Már csak pár lépés a digitális televíziózás, ami még a mostani kereskedelmi tévéket is leküldi majd kutyába. (Előszelét a folyamatnak már most lehet érezni a videomegosztó portálokon, vagy azon, hogy a legtöbb tévé műsorát a netről is le lehet tölteni, tehát a műsor megnézése már nincs időhöz kötve, később szolgáltatóhoz se nagyon lesz.) Az MTV székházváltás példáján már a mai nap látható, hogy a fizikai tér és a koncentráció szerepe egyre kevésbé fontos. A koncentrált állami tévé korábban már darabjaira hullott, az épület fele tök üres. A kohéziós erő kis kereskedelmi tévébirodalmakra hullott szét. Az új székház nem a városcentrumba kerül, nincs is erre szükség, talán még hatékonyabb is lesz egy kevésbé terhelt, új helyen.

Ugyanakkor, ha jobban megnézzük azért tényleg zajlik egyfajta koncentráció a világ népességében, de ha még jobban megnézzük, akkor már feszül a húr a dekoncentráció igénye felé. Jakartáról, az indonéz megavárosról és nyomornegyedeiről jómagamnak is vannak személyes élményeim. Amit ott tapasztaltam egészségügyi viszonyok terén, ahhoz képest valójában túldimenzionált a pár tucat H5N1 áldozat.

Sassen egyik tanulmányában elismeri, hogy a széttagolódás és a globalizáció, a háttéripar szuburbiákba való kimenekülése a városi gazdaság jelentőségét zárójelbe tette. Ugyanakkor rávilágít, hogy a vezető városokban mégis koncentrálódás zajlik. Nekem van erre egy elméletem, ami a rendszer-tehetetlenséggel függ össze. Az ún. vezető nagyvárosok azért híznak megacity-vé, mert jórészt az őket kívülről szemlélő népesség még mindig úgy tekint rájuk, mint a gazdag szomszédra, a tuttira, amibe nem benne lenni egyenlő a kirekesztettség érzésével. Ezek a városok szívják magukba a létminimum alatt élőket a könnyebb boldogulás reményében. A meganyomor azonban kézzelfogható: az a tömeg, amely a koncentrálódást idézi elő, tulajdonképpen sokkal rosszabb körülményekkel (környezeti, életviteli, egészségügyi, megélhetési) találja magát szemben a nagyvárosban, semmint prekoncepciójában feltételezte. Azonban számára már nincs visszaút, ezért ott ragad a kampungban. A city gazdagjai pedig például Jakarta 18 millió ember által teleszart sötétbarna tengerpartjáról elmenekülnek a korallzátonyos ezerszigetre, az azúri kékség felé.

A tehetetlenségi tényező másik oldaláról pedig a várost vezető high society-vel találjuk magunkat szemben, akiknek jelentős része még az információs társadalom előtti hívő technokrata világban szocializálódott, amikor a koncentráció, a tröszt, a kartell, a konzorcium a világ legtermészetesebb dolgának számított. Bár ma már a leányvállalat és a ’frencsájz’ a szisztéma csúcsa, a hatalmi reprezentáció zsigeri (és irracionális) igénye több felhőkarcolót emel, mint valaha. Ezek a magasházak nem rentábilisak, de nem is ezért húzzák fel őket. Szimbólumként, márkanévként, költséges passzióként működnek. A stratégiai döntések viszont ma nem ezekben a konglomerátumokban születnek. Vacsorasztalnál, farmon, golfpályán, jachton, videokonferencián. Az infokomunikációs forradalom okán a hatalom többé nem igényli a teret döntéshozatalához, zárójelbe kerültek a tőzsdepaloták, a kormányzati negyedek, a bankszékházak mint fontos helyek, helyettük a háttériroda és az információbiztonság került előtérbe. Tehát nagyon jó kérdés, hogy az a néhány kiemelt megapolisz tényleg a globalizáció nyertese lesz-e, vagy tényleg igaz-e, hogy a koncentrációban lemaradó városok tényleg a múltba (gazdasági csőd) és nem a jövőbe (élhetőbb környezet) mennek-e? Nagyjából ugyanaz a kérdés, mint a történelemben állandóan, hogy a civilizációfejlődés vajon lineáris, vagy ciklikus-e. Én hiszek a madáchi teóriában, miszerint ciklikus. Az USA számomra ugyanazt az ívet járja be, mint a Római Birodalom. Ha megnézzük a városai szervezettségét, a logisztikai filozófiát, a hipermarketláncon belül tapasztalható elrendezést, miszerint bármelyik állam bármely városában belépünk egy K-Martba, ugyanúgy a harmadik sor negyedik rekeszében találjuk a pepperoni kolbászt. Az az érzésünk támadhat, mint egy centuriónak egy római provincia bármely városában támadt volna, aki ugyanott találta a fürdőt, a bordélyt és a fórumot, mint egy másikban. Ez a tündöklés korszaka. Ugyanakkor, ha megnézzük a bukás kezdetét, amikor a jólétben, az ólomkupából iddogáló arisztokrácia félig elhülyülve totál természetesnek vette dinasztiákat aláásó intrikát, vagy azt, hogy egyik zsarnok jön a másik után (természetesen a demokrácia őreként), amikor a "terrorveszélyre" hivatkozva kezdenek tömeggyilkolni ideológiailag máshogyan gondolkodó népcsoportokat (ld. zsidók vagy kora keresztények, mint a birodalom terroristái) akkori „energia”, azaz a művelt földterület birtoklásáért, lehetetlen nem párhuzamot vonni a mai washingtoni politikával. Az akkori megapolisz Róma, most hol van a globalizációs versenyben? De hol van Babilon, hol van Memphisz, hol van Athén?

Városképromboló (ámok)futás

Horváth Gyula alelnök indítványára a Fővárosi Közgyűlés városképvédelmi bizottsága egyetlen jövő évi utcai futóverseny közterület-használati kérelméhez sem járult hozzá. Az alelnök és Ughy Attila bizottsági elnök is úgy vélte, hogy ezek az utcai rendezvények aránytalanul zavarják a fővárosiak közlekedését. Példaértékű ez az egyetértés, amely oly távol álló pártokat hoz egy fedél alá, hogy a közjó győzedelmeskedjen.

Ugyanezen bizottság természetesen nem sietett aláhúzni, hogy a fővárosiak közlekedését az átgondolatlan ütemezésű útfelújítások, az agglomerációs ingázás, a tömegközlekedésben történt rossz döntéssorozatok és a túlzott személygépjármű használat is aránytalanul zavarja. Első reakcióm az volt erre a képtelenségre, hogy miért nem látja senki: itt hatáskör túllépés történt. Hogyan mondhat ki ekkora blődlit egy városképvédelemmel foglalkozó bizottság, amikor a városképet különben oly nagyon nem látjuk óvni az állami, önkormányzati és magánerős ingatlan beruházások kapcsán sem? A futóversenyeknek a városképhez ugyan nem sok közük van, de majdnem akkora volumenű idegenforgalmi bevételt jelentenek, mint a Forma-1 a Hungaroringen. A városi imázs részei.

Európában mindenütt felfutóban van a turizmus azon ága, amikor családok, baráti társaságok egy-egy futóverseny ürügyén látogatnak el adott városokba, és e futóverseny ürügyén látogatják meg a város nevezetességeit. Éppen ezért nem célszerű e nemzetközi jelentőségű sportrendezvényeket olyan helyen megrendezni, "ahol nem okoznak ennyi galibát". Ha tetszik, e futóversenyeknek ugyanis ilyen áttételeken keresztül mégiscsak sok közük van a városképhez, csakhogy éppen valamiféle pozitív értelemben, és nem oly földhözragadt ostobaságok mentén, mint a Főváros Közgyűlésének illeték(telen) bizottsága képzeli. Ahogyan az ezek szerint védendő városképvédelmi értéknek tekintett fővárosi közlekedésnek is köze van hozzá: az utcákon parkoló autók és a zsúfolt dugók miatt vagyunk képtelenek élvezni az utcaképet, a szmog miatt nem látjuk derült időben sem a Gellért-hegyről Észak-Pestet, s e védendő forgalom miatt terebélyesednek a közlekedési területek a zöldfelületek rovására.

Legutóbb magam is beleszaladtam egy vasárnapi marathoni futásba, mikor kis családommal azt terveztem, hogy a szép napot kirándulással töltjük el, és elmenekülünk e forgalmas városból, amelynek városképét annyira agyonnyomja a közlekedés, hogy érzete ott lebeg a tudatalattinkban. Rossz volt az időpontválasztás: szép hegyi utak helyett körúti dugót kaptunk, és három teljes órán át szívtuk a fogunkat a benzingőzben. Vertem a fejem a volánba, de nem a futókat szidtam, hanem magamat: hogy lehettem ennyire balfácán, hogy a hírek ellenére autóba ültem. Én azt a következtetés vontam, le hogy címeres ökör vagyok, mert nem hallgattam hírekre. A Városképvédelmi Bizottság tagjai azt a következtetést vonták le, hogy a futóverseny városkép ellenes. Ki-ki döntse el maga, melyikünknek hibádzik inkább a logikája…

Szerencsi Massza

Biomassza. Korunk energiapolitikájának közhelyei közé befurakodott ez fogalom, s most egy koncepcionális kérdést feszeget a területi folyamatok terén: kell-e, és ha kell akkor hogyan kell átalakítani termesztő és ipari tájainkat e jelszó mögött.

Hogy megértsük mi munkál a színfalak túloldalán, a Kiotói Egyezmény európai lecsapódását kell elemeznünk. Globális felismerés, hogy az üvegház gázok, közöttük a szén-dioxid és a metán (mint a két leginkább üvegházhatást növelő mennyiségi faktor) mérséklésére volna szükség. A határidő nagyjából tegnapelőtt, mert a mai csökkenés hatásai is csak 50 múltán érezhetőek - lomhán mozgó rendszerről van szó, mely az ipari forradalom 300 éve alatt indult kilengésnek.

Annak felismerése, hogy az energetikai termelésnek közvetlen hatása van a globális környezet - és ezen keresztül az életminőség, élettartalom - alakulására, már nagyon régen megtörtént, a környezetérzékeny megoldások azonban még nem kiforrottak. Ráadásul fékezőerők is működnek. Az erőteljes ellenérdekeltséget jelzi a három legnagyobb felelősséggel rendelkező mumus, az USA, Kína és India távolmaradása az egyezménytől.

Kiotó és EU

A Kiotóban kidolgozott kvótarendszer szerint a nemzetgazdaságokra megállapított CO2 kibocsátási kontingensek eladható-megvehető árucikké változtak, amely, mint a hazai példán látni fogjuk, a energiavállalatok cinikus fricskája a probléma kezelésére. Kiotó következménye lett az EU zöld energia projektje, ami egy jó elv fából vaskarika törekvésévé halványodott az energetikai lobbi érdekek mentén.

A "tiszta, olcsó energiaként" becézett nukleáris energia továbbra is prioritást élvez, mint CO2-t nem kibocsátó energiatermelés. Ráadásul olcsósága valóban tény, ma 9 Ft-os áron állítanak elő Pakson egy KW-nyi energiát, és ebbe a költségben az is belefér, hogy egy igen költséges biztonságtechnikai rendszer mellett gyakorlatilag a "magmáig" leássanak Bátapáti közelében a rádiaktív hulladékok „végső” elhelyezése érdekében. Bár az unió zöld vezetői a járulékos hatásai miatt (biztonság), óvatosan bánnak ezzel az energiatípussal (ld. például Csernobil, vagy paksi üzemzavar), sajna tudomásul kell venni, hogy a fúziós reaktorokat a tudósok "csak" 2050-re ígérik. A tudomány mai állása szerint tehát addig is valamilyen megújuló energia után kell nézni, ha az üvegház gázok kibocsátását is meg akarjuk fékezni, és az atomerőművek sokasodását sem szeretnénk.

Az EU ebből a megfontolásból Kiotó után nagy lendülettel felkarolt több alternatív energianyerési lehetőséget is, amelyek között két veszélyes dolog is szerepet kapott, nevezetesen az energiafüvek és az energiaerdők csoportja. Mindezt a Kiotói-elvekkel alátámasztva! Merthogy a brüsszeli álláspont szerint a mezők és erdők növényei olyan megújuló energiaforrások, amelyek igaz, hogy elégetésükkor továbbra is CO2-t bocsátanak ki, de mivel újratelepítik őket, a CO2-t el is fogyasztják, mint szükséges anyagot az O2-t és H2O-t termelő fotoszintézishez. Svédcsavar. Hatásos energiapolitikai lózung. Mindezen számításban több dolog is hibádzik.

A biomassza valóban zöld energia?

1. Az energiaéhség exponenciálisan nő. Vagyis a CO2 kibocsátási oldal mindig sokkal erősebb lesz a CO2 elnyelési oldalnál, ami az ollót tovább nyitja. Ugyanolyan ez, mint azzal érvelni a gépjármű iparban, hogy a környezetbarátabb, alacsony fogyasztású és kibocsátású autók megoldják a közúti légszennyezés problematikáját. Igen ám, csakhogy a gépjárműk számának növekedése még nemhogy nem érte el csúcspontját, de például idehaza vagy Kínában még további 50 évig bizonyosan hatványozottan nő.

2. A brüsszeli elmélet nem látszik ismerni a növényi légzés létezését, nevezetesen, hogy a növények sötétben és vegetációs időszakon kívül nem fotoszintetizálnak, ellenben akkor lélegeznek, azaz CO2-t bocsátanak ki. Ez olyannyira igaz, hogy a ’90-es években Arizonában lezajlott Bioszféra-II kísérletet azért kellett megszakítani, mert a mesterségesen felépített ’bioszféra modellben’, ahol a levegő koncentrációt a Föld arányaihoz méretezett lombos növények és a betelepített emberi és állati szervezetek kipárolgásai szabályozták, olyan mértékűre emelkedett a szén-dioxid koncentráció, hogy a kísérletben részt vevő tudósok külső beavatkozás nélkül megfulladtak volna. Ma már tudják, hogy a légkör oxigéntermelésének ¾-ét nem a szárazföldi növényzet, hanem a tengeri plankton végzi el. Mindez azért érdekes, mert ezzel megdöntöttnek tekinthető az az érv, hogy a betelepített energiaerdők és energiafüvek számottevően képesek lennének befolyásolni a légkör oxigénállapotát.

3. Ez az ún. „zöld energia” olyan biomasszából származik, amelyet a jelenleg is művelés alatt álló erdők és szántók területére tudnak csak telepíteni. Mindez azt jelenti, hogy ezeken a területeken ma is zajlik „O2 termelés”, hisz a napraforgó, a tölgyfa vagy a kukorica éppoly jól termeli az oxigént, mint az energiafű és az energiafa. Csakhát a végén étkezési olaj, komposzt, bútorfa, kukoricakása, takarmány lesz belőle, nem pedig szén-dioxid. Persze az olajat és a kását megesszük, és részben kilélegezzük, de a salakanyagainkkal, végtermékeinkkel jelentős kontingenst lekötünk szénből, és így azt kivonjuk a légkörből.

4. Nem mellékesen az energiafüvek és erdők témakörénél bejön a képbe két ökológiai veszélyfaktor. Az energiafüvek esetében a génmanipuláció ökológiai hatásai, az energiaerdők esetében pedig az eddigi, egyébként is veszélyben lévő biológiai sokféleség még nagyobb elszegényítésének veszélye. Kanadai megfigyelések például azt támasztották alá a génmanipulált repce esetében, amelyet rezisztenssé tettek az alkalmazott gyomírtókra, hogy a repce spontán módon kereszteződött a természetben megtalálható rokon, keresztesvirágú gyomokkal- amelyekre a gyomírtóra rezisztes tulajdonság átszállt. Az eredmény egy agyonpermetezett repceföld, és a permetre rezisztens gyomfajok kifejlődése lett. A legjobban növő fáink a nemes nyarak, amelyeket az első 5 évben kapálni kell a gyomosodás ellen. Ez a tevékenység kiírja, elszegényíti az erdők aljnövényzetét, élőhelyeket szüntet meg, csökkenti a biodiverzitást.

Egy globális tájhasználat-váltás tanúi vagyunk?

Az energiaerdőre, energiafűre adott ösztönző támogatások hatására a Közép-Kelet-európai gazdák nem néhány évtized alatt kifejlődő új erdőket kezdenek telepíteni, hanem kitermelik az eddig biológiai-ökológiai értelemben sokféle, értékes faállományukat elégetés céljára, majd helyükbe gyorsabban növő, nemesített ültetvény erdőket hoznak létre, amelyek fő tulajdonsága az egyöntetűség, az elveszett biodiverzitás, ezen keresztül az élőhelyek és a fajok számának drasztikus csökkenése, az ökológiai védekező és átalakuló képességek degradációja.
Az energiafüvekért, szalmáért ígért eurómilliárdok arra késztetik a gabonaválságokba, gyümölcsvészekbe belerokkant mezőgazdákat, hogy élelmiszer helyett energiaültetvényeket hozzanak létre. Teszik ezt a honi jó minőségű termőföldeken is, ahol a termálkincseink és a jó minőségű föld együtteséből legalább olyan (ha nem jobb) zöldség-gyümölcs kertészeti kultúrákat lehetne létrehozni, mint a sokkal silányabb földminőségű Hollandiában.

A honi mezőgazdaság a 22-es csapdájában vergődik. A vidékfejlesztés és az energetika kormányzati "szakértői" ellenvetés nélkül fogadták be a Brüsszelben kifundált "biomassza" maszlagot. Rendre állítódnak át a fűtőművek a biomassza hasznosítására. Az üzletről ráadásul több bőr is lehúzható. Egyrészt a CO2 kvótát sikítva sem teljesítő fejlettebb gazdaságok örömmel vásárolják meg a hazai energetikai ipar multijaitól a magyar kvótakontingens egy-egy szeletét (gyakran egy-egy energiavállalat másországbeli leányvállalata közötti üzletről van itt szó), vagyis milliárdos profitot termelnek egy A4-es gépelt oldal megszülésével, másrészt pedig a megújuló energiaforrásként aposztrofált - tehát a kvótát nem terhelő - biomassza erőművet olcsó magyar fával és szalmával fűtik fel. Ráadásul még garantált emelt áras átvételt is biztosít az EU.

A magyar, kárpótlási földterületekkel felszerelt, de szakmaiságáról nem éppen híres, profitérdekelt erdőbirtokosság és mezőgazdász társadalom pedig vidáman termeli ki válogatás nélkül az erdőket, állítja át szalma vagy bioetanol termelésre földjeit. Az erdők 15-20 év múlva fafaj tekintetében leszegényednek, az élelmiszert pedig rosszabb minőségben a harmadik világból fogjuk importálni. Ez a folyamat vége. Miközben a szén-dioxid kibocsátásunk csak nem akar majd csökkeni.

Hegyaljai füstölgések

Jön az ukáz Brüsszelből: növeljétek a megújuló energiaforrások arányát magyarok! Hogy ez ne legyen óriási költség, hogy könnyebb legyen a szerkezetváltás, doltálni fogjuk a „zöld energiát”. Ja és most szólunk, hogy a szalma és a fa égetése is zöld. Miért? Mert azt mondjuk. Jó, akkor csinálunk pár szalmatüzelésű erőművet, mit szóltok? Megtárgyaltuk.

No kábé itt dőlt el a hegyaljai termesztőtáj sorsa. Az országban van 20-25 olyan magasfeszültségű alállomás, amibe be lehet táplálni a hőből képzett villanyáramot, így szűkült a kör néhány tucat helyszínre. Miskolc kikosarazta a kérőt, mondván, már így is elég szennyezett a levegője. Érti ugye mindenki: Miskolc környezetszennyezési aggály miatt utasít el egy elvileg zöld energiát! Jópofa. Rendben, akkor irány Szerencs. A hegyaljai borvidék szőlőtermésének 1/5-ét adó mádi és mezőzombori dűlők árnyékában, attól mintegy 2 km-re elindult az „új idők” erőműjének alapozása.

Történik mindez abban az időben, amikor a németek lassan napelem nagyhatalommá válnak, amikor a szeles észak-nyugat szélerőmű csordákat telepít, amikor itt csücsülünk Európa legjobb paraméterekkel rendelkező geotermáin, amikor az olajvállalatok egyre-másra szállnak be a közelgő hidrogéngazdaság fejlesztéseibe. Mi szalmát fogunk tüzelni. Forradalmi újítás! Úgy kábé a neandervölgyi ember óta nyerünk így energiát. De ez most ZÖLD! Ez most TREND! És ami lényeg: nagyon jól meg lehet belőle élni. Hogy mi lesz a tokaji aszú nehezen építkező renoméjával? Hogy mi lesz azzal a bizonyos szén-dioxid csökkentéssel, amiért ez az egész beindult, csak kissé gellert kapott? Kit érdekel? Mi teljesítjük az ukázt: „megújuló energiát” termelünk. Vagy akkor most hogy is van ez? Bizonyosan támogatásra, dotációra érdemes a szalmaégetés? Technikailag különbözik ez a fosszilis energiahordozók elégetésétől? Hiszen anno azok is szerves anyagok, élő szervezetek voltak, amelyeknek szénváza, szénhidrogénjei a Föld mélyére süllyedtek. Mennyivel ökológikusabb tett nemrég elhalt szárdarabokat a tűzre dobni a brikettnél?

Budapest modell WANTED!

Modelltelenség

Vitatom, hogy létezne „Budapest modell”, amelyről pozitíve vagy negatíve lehetne nyilatkozni akár belföldi, akár nemzetközi workshopokon. E város sok évtizede értelmetlen pazarlásba fúló, felülről szervezett, központi elosztáson alapuló „modernizáció”-ba öli energiáit, rendre gátoltatik az alulról jövő kezdeményezések várospolitikai szintre emelése, azaz az az ambíció, hogy a város polgárai saját tehetségükből boldoguljanak. Annyira jó lenne valamilyen határozott jeleit látni irányvonalnak, ami modell szintre (akárcsak metodika szintre) emelhető, ahogyan szívmelengető volt látni a Barcelonai modellt a 90-es években vagy a London és Stockholm-modell ezredfordulós térnyerését Európában.
Miért írom ezt? Nem az ellenmondási vágy, vagy a frusztráltság mondatja ez velem, hanem a tapasztalás. Vegyük sorra a példákat, amiket Wesselényi-Garay Andor esszéjében felvonultat.

1. Ha a leírt Budapest modell létezne, akkor nem felülről vezéreltetett volna mindenféle ésszerű városfejlesztési logikát nélkülözve például az Úszó EB (a várossal , hatóságokkal nem történt egyeztetés, gyakorlatilag a teljes engedélyezési folyamaton átgázolt a politikai hatalom, az EB-re készült megvalósíthatósági tanulmány helyszíneit kidobták az ablakon). De ott van a Nemzeti Színház elhelyezésnek kálváriája („elébb legyen terv, aztán megmondjuk hol legyen a helye”), vagy a Kormányzati Negyed kérdése (az ingatlan szakmától kezdve, az urbanisztikai grénumokon át a vasúti tervezőkig mindenki jogos kritikáját kiváltva).

2. Ha a leírt Budapest modell létezne, akkor nem történt volna meg az értelmetlenül pazarló Combino-projekt (helyette például az 1-es és a 3-as villamos nyomvonala bővült volna, vagy a külső kerületek tömegközlekedési javítása élvezett volna prioritást).

3. Ha a leírt Budapest modell létezne, akkor nem ezen a 20 évvel ezelőtt még reális, ma azonban túlhaladott nyomvonalon futna a 4-es metro (hanem érintené a Budai Campus, az Infopark és a Lágymányosi öböl térségét), továbbmegyek: nem is metró lenne, hanem U-Bahn, ami Kelenföldet a Keletivel köti össze, és szükségtelenné teszi (felszabadítja) a Budapesti déli összekötő vasút nyomvonalát a várorehabilitáció számára.

4. Ha a leírt Budapest modell létezne, akkor vagy nem a Budapestre forgalmat vonzó sugárirányú autópályák épülnének, hanem az M8 és az M9, ami a vízfejet oldaná fel.

5. Ha a leírt Budapest modell létezne, akkor a városvezetés felkarolja a plázs, a romkocsmák, a házfoglalás, a SzeBu ügyét, és tucatnyi hamvába holt alulról jövő kezdeményezés ügyét nem pedig gátolja, megfojtja, vagy bedarálja azt.

6. Ha a leírt Budapest modell létezne, akkor a város nem tartaná bizonytalanságban betonozva a főépítészi hivatalt, ami most valljuk be: egyszerűbbé teszi a zavarosban való halászatot.

Ebben a közegben a Budapesti Városfejlesztési Koncepció nem azért készült 5 évig, mert folyamatosan dolgoztak rajta, hanem azért, mert minden fontosabb volt ennél, és amikor gyorsan kellett egy koncepció az EU-s pénzek lehívásához, akkor egy teljességgel inhomogén, leegyeztetettség és konszenzus nélküli nyersanyagot toltak át villámgyorsan a közgyűlésen, utána pedig elkezdték foldozgatni. Ez a foldozgatás máig tart, így lett a Koncepcióból Podmanicky terv, majd annak módosítása, majd annak módosítása, és majd lesz annak is módosítása. A Koncepcióban (ezt 2004-ben keresővel ellenőriztem) egyetlen egy helyen nem volt található meg olyan szó pl.: hogy „zaj”. De ugyanúgy nem található meg az a szókapcsolat, hogy „kormányzati negyed”. Mindenféle előkészítettség, társadalmi vita nélkül darálódik be rendre a város egy olyan hurkatöltőbe, amit felváltva forgat a mindenkori kormányzat és a csak a profitra hajtó nagy befolyású befektető réteg.
Nincs jövőkép. Máig nem egyértelmű, hogy a cél egy élhető város (modernkori óhaj), vagy egy világváros (másfél évszázada jelen lévő irreálisan naiv patriotizmus).
E két irányvonal egyszerre van jelen, és egymást folyamatosan oltja ki. Az „oszd meg és uralkodj” káoszban pedig urbanistaként tényleg csak azok emelkedhetnek ki ikonikus névként, akik teljeséggel ellenállak, vagy teljességgel lefekszenek a megbízói rövid távú haszonszerző akaratnak. Mindez odáig fajul, hogy az egyik legtöbbet emlegetett név a városrendezők között a magasház vitában szemrebbenés nélkül jelenti ki: „a magasházak kérdése pusztán esztétikai, és nem urbanisztika probléma”. (Közben még csak nem is feltételezem, hogy ne tudná, mivel jár egy magasház megépítése közlekedési, közmű infrastruktúra vonatkozásban, messsze túl az esztétikai kérdéseken.) A főépítészünk eközben pragmatikusan ellenáll az ikongyártásnak (gyaloghíd, magasház) és ez a selyemzsinórt hozza neki.

Tiszta lapokat ebben a helyzetben a francia vagy a kanadai modell teremthetne, ahol a városfejlesztési koncepció társadalmi vitájára többet költenek, mint magára a tervezésre, majd azt 7 évre rögzítik (konkrét intézkedési tervekről beszélek, nem pedig olyan képlékenyen nyújtható gumiruháról, mint a Podmanicky-terv) és egészen bizonyosan nem azok hajtják végre, akik a koncepció írásakor politikai hatalmat gyakoroltak. (20 évig a város élén állni a nyugati kultúrában elképzelhetetlen luxus). Ezáltal az ellenzék érdekeltté válik valamiféle konstruktív együttműködésben.

Itthon azonban e kérdéses hét éven belül például hatalmi szóval elrendelhető egy előzmények, viták, vizsgálatok nélküli, a várost teljesen átgomboló kormányzati negyed megépítése úgy, hogy az nem is része a fejlesztési koncepciónak, így a koncepcióalkotás folyamata komolytalanná válik.

Naggyoooon civil!

A civil szféra által elért eredmények minősítésével is óvatosabban bánnék a szerzőnél, nem tudom kijelenteni a "negatív" példáira, hogy negatívok, a "pozitív" példáidra sem, hogy pozitívok. Kifejtve:

1. A rakpartbővítés ugyan az UNESCO fenyegetésre (világörökségi státusz veszélyztetése) leállt végül (inkább odázódott szerintem), de közben csendesen zajlik a csepeli szennyvíztisztító gerincvezeték kiépítése, ami előbb utóbb eléri a rakparti sávot. A sok „horror” ötlet között elvesztek például olyan javaslatok, mint a Fő utca és a Felső rakpart alagútba tételével és ezzel párhuzamosan egy közműalagút kiépítésével az egész Budai rakpart átmenő forgalomtól (kvázi bezáródó M0) tehermentesítése, és egyben az M0 ÉNy szektorának elfelejtése (A budai hegyvidék beépülésének megakadályozása). Itt tehát a destruktivizmus félsiker: nem lesz ugyan az alsó rakparton autópálya, de vélhetően mégis bővül a rakpart egy szennyvíz főgyűjtővel, természetesen a Duna és a XIX. sz-i lépcsősorok rovására. Ezen kívül fogalmunk sincs a homályos ködön kívül arról, hogy Janesh és ZHJ min nyüszög 5 éve "a város Dunára fordítása" címszó alatt.

2. A Millenáris játszma nincs lejátszva: itt komoly ingatlanbiznisz van a háttérben: olyan neuralgius pontokkal, hogy például a Pán Péter játszótér magántulajdonra épült, az egész terület „ideiglenes közparkként épült egy felértékelődés elősegítése érdekében stb. Ebben az Orbán-kormány vezérelt építészeti koncepciója könyékig benne van, így itt nem lehet arról beszélni, hogy legalább a felülről vezérlés működőképes, ha más nem is. De hogy ne csak erről az oldalról állítsak ki a szegénységi bizonyítványt, adok pofont a másik oldalnak is: én még emlékszem Medgyessy Péter országértékelő beszédére, ahol gesztusokat téve a jobboldalnak megígérte: A Millenáris projekt kiépül az IKIM-ig. Azóta is csak romhalmaz a terület. Hogy mindebbe a felülről vezérlésbe pedig a centralista (szenvedélyesen diktáló) Gyurcsány miként szólt bele, arról most az Úszó EB immár hírhedt története, és a Kormányzati Negyed egyre jobban dagadó botránya beszél. Haussmann Párizsát tehát ma nem kéne eszményített példaként isteníteni, mi pedig (ide érthető az urbanisták zöme is) még mindig ezen a szinten vagyunk.

3. Az M0-ás körgyűrű folyamatos vétója sokkal többsíkúbb annál, semmint az a sajtóból lejön. A vétó egy része nem civil, hanem önkormányzati (részben jogos félelem a terheléstől - ld.: III. kerület, Budakalász, részben pedig az államra gyakorolt taktikai nyomás – ld.: Szigetmonostor, Szentendre). A vétó másik csoportja befektetői (a nyomvonal rángatása a fejlesztési területek felértékelése végett (ld. Gyál, Ecser, Fót). A harmadik csoport pedig politikai (dögöljön meg az MSZP-SZDSZ tehene is, ha a miénk megdöglött - és vica versa, avagy elég néhány kamu zöld szervezetet felhergelni, hogy csússzon az építés, és majd inkább mi vágjuk át a szalagot + a népharag a zöld vonalra prüszköl, így nem lesz soha partiképes zöld párt a magyar palettán.)

4. A metro4 körüli kavar is legalább annyira befektetői (ld. Skálának külön megálló, ami miatt még el se indult a Móriczról, már be is érkezik a Bocskaira), és eléggé kicsinyes pártpolitikai (Nehogymá’ a Demszky metrót építsen!) kérdés, a vétók mögött így ezek a szempontok is keresendők. Mint ahogy vannak valódi, szakmai dillemák is: a VEKE-nek teljesen igaza van abban: nem lehet egy 20 éves nyomvonalat leporolva megvalósítani: a város ma mást, és máshogyan igényel. Hogy mennyire mást diktálna a józan ész, és a párthűség, arra példa Molnár Gyula esete, aki az MSZP frakció vezetőjeként a fővárosi közgyűlésben megszavazza a metro4 csökkentett nyomvonalat, de Újbuda egyébként látványosan jól funkcionáló polgármestereként a metró legalább Virágpiacig, vagy ideális esetben Budaörsig tartó hosszabbításáért lobbizik.

Urbanisztikai maszti

Az értékelésben a szerző komoly kritikával illeti a hazai urbanistákat, ahonnan „kivonult a kreatív építészi kör”, így az urbanisztika a tehetségtelenül rajzolók gyűjtőhelyeként jellemezhető. Nem tartom ezt az értékelést kimerítőnek. A „jogászkodó” urbanisták szellemi maszturbációjához az a körülmény járult leginkább hozzá, hogy a főépítészi státuszokat átszövi az egzisztenciális és kicsinyes pártpolitikai harc, illetőleg a tervtanácsok jelentősége ez idáig gyakorlatilag nulla volt, ami a városképet, esztétikai kritikát illeti. A hazai urbanisták rangját vélhetően a tervtanácsok mostani megerősítése azonban kissé ismét növelheti. Ma sem teljesen áll már a szimpla jogalkotói szintre való lesüllyedség, az urbanisztikával foglalkozó cégek úgymond terroár jellegű közhasznú társaságokká fejlődtek, akik bedolgozván magunkat a város egyik vagy másik szegletébe, a helyi (kerületi) önkormányzatok tanácsadóivá, tervtanácsi tagjaivá, főépítész melletti (vagy ha az nem ért hozzá – mert ilyen is van, akkor helyetti) viszonylag független és a dolgokat felülről nézni képes agytrösztjeivé vállnak. Kiváló helyismerettel, terroárjuktól anyagilag függésben, de egzisztenciálisan viszonylagosan függetlenül (több kerületben vagy vidéki városban jelen vannak), pártpolitikán kívüliként részben csillapítani tudják a képviselő testületek botrányos dilettantizmusát, döntésképtelenségét, korrumpáltságát, pártpolitikai függését, és egyéni anyagi érdekeit. Csillapítani, de nem elsimítani. Ám ez már valami.

Kriticizmus és machiavellizmus

WérGidA jól látja: Demszky valóban machiavellista stratéga: BIA kritikusi és Z. Halmágyi idealista vénájának bedarálása a nihilbe hozott némi eredményt, de egyenlőre nem látni, hogy ez az eredmény előnyére lesz a nem létező Budapest modellnek, azaz lesz-e Budapest modell, és nem csak plagizálás (mimézis) marad a Budapest Városfejlesztés Koncepciója. Nem csak építészeti, de közlekedésfejlesztési oldalról is látszik ez a stratégia: Dancs Gábor friss szemléletét ráereszteni a betokosodott „fömterves” dogmák városára majdnem akkora politikai pankrációt hozott, mint Ken Livingstone feltűnése London égiszén. Persze polgármesterünk óvatos duhaj: bevallottan utolsó ciklusában az ember megpróbálkozhat olyan metodikákkal is, amik egzisztenciális versenyben lévő vezetőknél megengedhetetlenek – legalábbis idehaza. Itthon ugyanis nem sok döntéshozó választja az alexandroszi utat: a gordiuszi csomók többnyire a helyükön maradnak. Ha nincs teljesítmény: nincs is miről vitázni. Végül is: a város működik.

Hogy a város működik, és nem omlott össze Atkári borúlátása ellenére sem, az kérem még nem egy modell. A Város Modell így nagybetűvel szerintem azt jelenti, hogy a város kitalálja magát, és ez oly mértékben sikerül, hogy az egyben iránytűt jelent más városoknak is. Budapesten sem a múltbeli, sem pedig a mostani működésben nem látok Modell értékűt, csak "fordítást" vagy "máslást", ami fogyasztható, de nem egy "aszú" kuriózum, hogy eme hegyaljai képzavarral éljek.

Persze a szemetet elviszik, áram van, de rengeteg város elmondhatja ezt magáról, ahol egyébként modell értékű jövőképről nem beszélhetünk. Csőd nincs, helyette állami mentőövek és hitelfelvételek vannak. Akkora mértékűek, amelyek miatt egy évtizeden belül (és Atkári ebbe sokallt bele) a következő évtizedek generációit egy fejlesztési gát várja. Előremenekülés van, kicsit minden mindegy alapon. Azzal egyébként egyetértek, hogy a korábbi absztrakt vonalat (nevezzük így, bár szerintem az "irányvonal nélküli" itt találóbb lenne) valamiféle gyökértelen vízionarizmus szándékozik éppen felváltani, ám még nem telt el elég idő ahhoz, hogy lássuk: fel is váltja-e majd? A gyökértelent itt nem csak olyan értelemben használom, hogy nincs mögötte struktúraváltás illetve meggyőző erejű többségi akarat, hanem abban is, hogy ezek valójában túlságosan globalista, importált törekvések, amelyek modellértékű újat nem hoznak, pusztán afféle "franchise" rendszerű várospolitikák. Vagyis e vizionarizmus sem merészkedik túl olyan akciókon, amiket a városmegújításban mások máshol már bevetettek, azaz itt sem áll a Modell érték (szintén nagy M-el) meghatározás. Vegyük sorra:

1. Gyaloghíd. Tucatnyi város villantott már ezzel, talán elég a London Millenium Bridge-ére emlékeznünk e körből.

2. XIX. sz.-i szimbólum. Ismétcsak Londonra utalhatnók (London Eye), de ha csak Bécsig merészkedünk el, akkor a Hundertwasser házak vagy a G-City is elégé előttünk lehozott példák.

3. Magasház. Az európai nagyvárosok közül lassan már mindegyiket megfertőzte Barcelonától Párizson át Londonig, de Malmőtől Moszkváig. Hovatovább már az számít modell értékűnek, ahol ennek ellent tudtak állni.

4. Kormányzati Negyed. Berlintől Brüsszelen át Edinborough-ig ettől a témától hangos a szaksajtó.

5. Zöld tengely. Ha csak a két legismertebbet hozom elő, akkor Szöul és Boston, de Stuttgart is ebben a képletben fejlesztődik.

6. Vízpartok visszahódítása. Budapesten maradva nagyon gazdag előkép gyűjteményünk lehet erről a Milleniumtól Fintáig, tehát a vizionarizmus itt pusztán "retro", de Szingapurtól Sanghai-on keresztül Dublinig és Helsinkiig erről szól a fáma.

7. Dugódíj. Szingapur, London, Stockholm. Nincs új a nap alatt.

Közben mi kényszerít bennünket – a befektetői nyomáson kívül – hogy "Budapest geometriai paramétereit védő, elsősorban az építménymagasságokat korlátozó szabályzók feloldását" elvégeznünk? Hogy Prágával versenyezzünk, ahhoz éppen csökkenteni kéne és jelentősen lazítani a szerkezeten (élhető város modell). Hogy Varsóval, vagy Pozsonnyal ahhoz legalábbis egy szőnyegbombázás kéne (persze van itt nekünk egy foltos szőnyegünk, a rozsdazóna ami ilyen elvek alapján bombázódik éppen kulturális örökséget nem kíméllve, zöldfelületi fejlesztési lehetőséget lehurrogva) , és a megtisztított terepen sok-sok jellegtelenségbe fúló épület (globalista modell).

Én speciel szeretném, ha ez a város emberibb lépték megteremtésén fáradozó városokkal versenyezne - erre determinálja különben e szittya magyar "földszintes nép" is (a városlélek nem lebecsülendő, ám eléggé lebecsült dolog, és e város zömmel olyan egyének sokasága, akiket pusztán a gazdasági kényszer hajtott egy rossz környezeti állapotú lakóhelyre. Ám ez a tömeg emlékképeiben szabad levegőre vágyik. Ehhez még közvélemény kutatás sem kell: össze kell számolni az utcán parkoló autókat hétköznap és péntek este, meg kell nézni hányan költöztek ki és járnak be dolgozni. Azaz az istenadta nép annak ellenére ragaszkodik a föld közelségéhez (telekhez, nyaralóhoz, kertes házhoz kiránduláshoz), hogy városiasodik, vagyis közérzetét nem javítja a magassági korlát fellazítása.

A magassági korlátok valahol történő fellazítása polarizálja a teret: lesznek vonzások és taszítások benne. Ha van panelprogram, akkor van bizony zártkertesedés is, ha van magasházakkal tűzdelt üzleti negyed építés, akkor van bizony gettósodás is. Ha van városközpont sűrítés, akkor van bizony kertvárosi mozgalom is. Ezek a polarizációk azonban nem felszabadítanak energiákat, hanem börtönbe zárnak. Dugókhoz, infrastruktúrális különbségekhez, szegregációhoz vezetnek. Persze minden térben (kozmikus és mikroszkópikus értelemben is vannak csomósodások) de egy jó hálózat legfőbb ismérve a robusztusság, azaz az, hogy külső körülmény változására nem esik szét, hanem működőképes marad.

Merre az arra?

Felmerül a kérdés, hogy ebben az esetben vétek-e, vagy szükségszerűség-e átvenni modell-darabokat valóban működő modellekből. A helyhez igazítva (glokalizálva) mindenképpen szükségszerű is, hasznos is lehet. Ettől azonban még mindig nem vagyunk modell értékűek, "csak" bővítjük a felzárkózók táborát. Ha mindezt úgy tesszük, hogy közben civilizációs lépéseket ugrunk át jó ütemben (vagyis a máshol már megtapasztalt, modellel együtt járó rendszerhibákat kiküszöbölve az 5.0-ás szoftvert töltjük a hardverünkbe az 1.0 helyett), akkor van értelme a máslásnak. Ezek mellett azonban elképzelhetőnek tartok Budapest Modell-t, és ennek lehetőségét a decentralizmusban látom (vesszőparipám). Azaz Hogyan lehet egy Párizs másolatot kiszabadítani a káposztalevél struktúra újratermelődéséből, és policentrikus (totipotens) várossá gyúrni? Ez számomra a Budapesten modell értékűvé szélesíthető kihívás, egyben a mobilitásra adott válasz, és az információs társadalom térré gyúrt közege.

Kossuth téri tervpályázat

Nem hittem volna, hogy a hisztérikus politikusi felütés, a blődli ötletelgetés (legyen játszótér az Kosuth térből), és a tervpályázati szisztéma hazai gyakorlata ellenére józan tervek születhetnek a Kossuth tér ma ténylegesen méltatlan állapotának rendezésére.

Az átpolitizáltságtól félve meg sem fordult a fejemben, hogy induljak a pályázaton, de jónéhány ismerősöm indult, sőt egyikük végül nyert is. Az S73 csapata (Mohácsi Sándor, Balogh Péter István, Gyüre Borbála, Pintér Klára Kata, Hóman János táj- és kertépítészek) vitték el végül a pálmát visszafogott, de multifunkcionális tervükkel. A csapat egyes tagjai korábban tevékeny részesei voltak (igaz még más színekben) az Erzsébet téri gödör térépítészeti megoldásának, jegyzenek számos jó tervet megyeszékhelyeink megújuló tereiből, és a Budapest Szíve Akciótervének "látványfelelősei"-t üdvözölhetjük bennük.

A közelmúltban lezajlott pályázatok kapcsán annyi azonban elgondolkodtató a szakmám presztízsét tekintve, hogy a hazai sajtóban egy-egy ilyen nyertes pályamű után egy vegytiszta tájépítész pályázót automatice "leépítészeznek", egy pályázó csoportban térépítészeti feladatot megoldó tájépítészt meg szimplán "lekertészeznek". A Kossuth tér rendezésére kiírt tervpályázat kapcsán a hazai sajtótermékekből rosszabb esetben téves információ derül ki (A HG.hu például azzal nyit, hogy "zömében fiatal építészekből álló Stúdió 73 nevű építésziroda pályázata nyerte" a pályázatot), és az csak a jobbik eset, ha bővebb információ a csoport identitásáról nem derül ki. A vezető médiákban maximum 20%-ot kap a tervek és koncepciók vázolása és 80%-ot a döntéshozói (ebből is elsősorban a politikai töltetű és nem a szakmai zsűri véleményét tükröző) kör reagáltatása. Újságíróink a tervezők véleményére úgy tűnik nem nagyon kiváncsiak, még így uborkaszezonban sem. Mindez annak a tükrében rendkívül érdekes, hogy a kormányzati negyed esetében a hírharang mélyen foglalkozott a díjazott pályázók pedigréjével. Az eset mutatja, hogy közkommunikációban és ismertségben továbbra is a béka feneke alatt vagyunk. ..

A pályázat kapcsán meg kell említenünk még egy fiaskót: a két ütemű térrendezésről (csak második ütemben mélygarázs),ahol megint a szűkmarkú és rövidlátó politikát kell okolnunk. A Kossuth téren ami ténylegesen randa, az az a provizórikus képviselői parkoló, ami honatyai P+R-é degradálja az országház térfalait érvényesíteni hivatott Kossuth teret. Ezt megoldani még a felszíni rendezésnél is égetőbb feladat, ráadásul eléggé nyilvánvaló, hogy csak a tér alatti mélygarázzsal lehet igazán. Ha most megépítünk egy impozáns térburkolatot a repedezett aszfalt helyett, azt a II. ütem során újjá is építhetjük. Vagyis a második ütem vagy betervezetten 10-15 éves amortizációs ciklus után fog megvalósulni, vagy soha, vagy csak pénzpocsékolás árán. Nem hiszem, hogy az egész negyedet tervező kormányzat számára megoldhatatlan feladat lenne egy szimpla mélygarázs megépítése. Az ütemezés "szükségességét" én sajnos abban látom hogy parlamenti és helyhatósági választások közelében már egyetlen politikus se szeret 2 éves lefutású projektekben gondolkodni. Félő ugyanis, hogy akkor riválisa vágja át a szalagot...

Mindegy, gratulálok a nyerteseknek és a díjazottaknak...

Externáliák, internáliák avagy a zöldfelületek és az anyagi haszon

Az zöldfelületek gazdasági funkciónak említése első olvasatra talán meghökkentően hat, de mégis több közgazdász, tájépítész, urbanista szakember, döntéshozó és befektető határozott meggyőződése, hogy pusztán érzelmi, örökségvédelmi, tájvédelmi, városökológiai indíttatásból nem maradhatnának fenn a városban zöldfelületek, ezért a mai kor nyelvezetére – a pénz nyelvére – szükséges lefordítanunk a zöldfelület iránti kereslet magyarázatát.

A zöldfelületek fenntartására, fennmaradására, fejlődésére a magyarázatot a közgazdasági externáliák adják, amelyek a mai közgazdaságtan egyik legkutatottabb határterületeit jelentik. Tényként fogjuk fel például azt a körülményt, hogy egy ingatlan a „zöldebb” kertvárosban, vagy a „városiasabb” centrumban található, azonos felszereltség, komfortfokozat, elérhetőség mellett is elérheti a több mint másfélszeres ingatlanérték különbözetet a kertvárosi ingatlan javára. A „zöldövezeti” jelző olyan varázsszó, amelynek kőkemény gazdasági, ingatlanpiaci megtérülése van – és ez az állam számára az illetékek, adók formájában nagyon is lemérhető. Nem véletlen, hogy az ingatlanfejlesztői szóhasználat a „lakótelep” jelzőről piaci viszonyok között átváltott a sokat sejtető „lakópark” jelzőre, holott nagyon sokszor csak egy későbbi kor lakótelepi sémára elkészülő ingatlan-beruházásáról van szó. (Jómagam egyáltalán nem tartanám eretnek gondolatnak a „Lakópark”, „Lakókert”, „Udvar” és „Lakótelep” szavak védjeggyé alakítását, használatának szabályozását az ingatlanpiacon, azt beépítési százalékhoz, zöldfelületi arányszámhoz kötve.)

A városi zöldfelületi rendszer fejlesztésével bizonyos egészségügyi és fizikai károk jelentős mértékben mérsékelhetőek.[1] A légúti megbetegedések okai között említett városi levegő javításában például a város zöldfelületi rendszerének kiemelt szerep juthat. Ha mindezekhez hozzárakjuk a kondícionáló, rezgéscsillapító, talajjavító, és pszichés (nyugtató) hatást, akkor már látszik: a zöldfelületnek nem csak eszmei, hanem közgazdasági értelemben számolható, megfogható értéke van.

Természetesen a zöldfelületek gazdasági fenntartását az externáliákon kívül internáliák is segítik, vagyis magán a zöldfelületen is képződik ott megtermelt gazdasági haszon. Ezek főként a közhasználatú zöldfelületek esetében érzékelhetők. Például a városi szabad tereken meggyökeresedő területhasználatok (reklámozás, rendezvényhelyszín foglalás, vendéglátóipari közterületfoglalás, parkolás, kiállítás, piaci helybiztosítás, sportesemények, forgatási helyszínek bérlése, építkezések közterületfoglalási biztosítása, a fejlesztések utáni helyreállítási kötelezettségek, közmű szolgalmi jogok, zöldövezeti ingatlan eladásból származó illetékek egy bizonyos százaléka) mind-mind bevételtermelő gazdasági funkciók. A jelenkori probléma csak abban van, hogy a keletkező bevételek milyen mértékben kerülnek visszaforgatásra a helyszín (jelen esetben a városi zöldfelület) esetében, azaz történik-e a használthoz mért megújítás, fejlesztés, valamint fenntartás?

[1] A Napi Világgazdaság c. újság egyik tanulmánya szerint Magyarország egészségügyi és környezetvédelmi kárainak éves mértéke mai szinten 1713 Mrd forintra becsülhetők. Igen jelentékeny részét eme károknak – jól tudjuk - a nagyvárosi ártalmak jelentik.

In Memoriam Dr Dalányi László

Elment a tájépítész szakma „szürke eminenciása”, holnap 11.15-kor búcsúztatjuk őt a Farkasréti Temetőben. Személyesen diákként, a Környezetarchitektúra c. tantárgy vezető tanáraként ismertem meg az akkor már nyugdíjba vonult, ám rendkívül energikus és aktív professzort. Kockás tweed zakó, szikár termet, cigarettákkal „karban tartott” öblös, tiszteletet parancsoló hang, bizalmat keltő közvetlenség jellemezte. Hírlett, hogy az ÉVM Műszaki és Tervezési Osztályának Főosztályvezetőjeként igen sokat tett annak érdekében, hogy a táj- és kertépítészeti szakma megtalálja kapcsolódási (vagy legalább túlélési) pontjait az építésügy útvesztőjében. Az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottságának első elnökeként a magyarországi épített és természeti örökség megőrzésnek megszervezése volt a feladata.

Minderről ifjú titánokként vajmi keveset tudtunk, ő pedig nem az a fajta ember volt, aki a mellén hordozza rangjait és kitüntetéseit. Óráin a lépcsőképletnél, az ülőmagasságnál, a konkáv térformánál sokkal többet megtudott a nebuló. Lopva csempészte be a műszaki paraméterek és az esztétikai kérdések közé a szakmagyakorlás erkölcsi, etikai, filozófiai kérdéseit. Konzultációs módszerével felkészített bennünket a szakmai egyeztetések és a lakossági fórumok légkörére. Nem is sejtettünk akkor (most jegyzeteimet átböngészve domborodik ki), hogy tulajdonképpen egy rejtjelezett szakmai kódexet adott a kezünkbe ez a sokoldalú, lényeglátó, elemző figura.

Egy olyan korban kényszerült szabad téri környezetkultúrát létrehozni, amelyben a legesztétikusabb elem a 30x30-as beton tipegőkő volt, és néha esetleg fel lehetett még hajtani bazalt nagykockakövet is. Szemléletesen érzékeltette, hogy a szakmai kreativitás a szerény adottságok virtuóz és ergonómiailag átgondolt kihasználásában rejlik, értékállót pedig ugyanúgy létre lehet hozni minimál projekteken belül is. „Nem biztos, hogy a pazar anyaghasználat végeredménye kompozíciós tökély” - hirdette, mindig óva intve bennünket a túlbonyolított formáktól és a túlzott anyaghasználattól. Matériából a kevesebb több, szellemből a világ nem elég – ez lehetett volna a mottója – és ez nem csak a néhol még nyomaiban látható, de ma is városi élettel teli téralakításaira (pl.: Jászai Mari tér), hanem egész életére igaz.

Élete legutolsó szakaszáig a szakmáért dolgozó aktív „megszállott” maradt, aki a tervtanácsokon éppen úgy őrködött az épített környezeti minőség fölött, mint a szakmatörténet feldolgozásán a tudományos konferenciák és előadások során. Ennek ellenére nagyon sok maradt benne, amit már nem vethet papírra a késő Kádár-kor szakpolitikai mérkőzéseiről. 80 tartalmas év adatott neki, amiért tájépítész generációk lehetnek hálásak.

Berners-Lee Galaxis

TIM BERNERS-LEE

Napjainkra a könytárépítés új reneszánsza köszöntött be a városokba. Miközben a könyvtárbővítések a városok kultúrális státuszát, vagy politikai és gazdasági vezetők "nagyságát" próbálják igazolni, addig elgondolkodtató, hogy közben a mindössze 16 éves Internet lassan leradírozta az értelemző szótárakat, papírújságot, de még a nyomtatott szakirodalmat, hanglemezt és a tévét is a színről. Felmerül a kérdés, hogy akkor kell-e nekünk nagyobb méretű könyvtár? A hagyományos közösségek (falu, város, klub, egyesülés, stb.) szétzilálódásával párhuzamosan on-line közösségek szerveződnek teret és időt, végső soron a közösség és az agóra eddigi feltételrendszereit (de nem a lényegét) átértelmezve.

A Guttenberg Galaxis digitalizálása kétségkívül elkezdődött és olyan beláthatatalan perspektívák jelentkeznek nap-nap után a világhálón, amiről Tim Berners-Lee CERN kutató (a world wide web kitalálója) még csak nem is álmodott anno. Hovatovább az alexandriai könytár is elférne egy közepes winchesteren, és ma már komoly szakirodalmi publikációkhoz lehet hozzájutni (igaz fizetős alapon) a tudományos site-okon. Felmerül a kérdés, hogy nem kéne inkább a meglévő könyvtárakat egy hatalmas szerver és egy internetes kávézó keverékévé alakítani egy sokkal kevésbé helyrabló (kompaktabb) épületben? Nem csak a XX. századi "maradiságunk" ragaszkodik a helyrabló, ám romantikus dohosságot árasztó könyvlapok eddig semmihez nem fogható élményhez? Ezek jutnak eszembe amikor a könytárépítés reneszánszát tapasztalom...

Félreértés ne essék: nem fetisizálom a technikát és nem szeretnék dekonstruktivizmust, modern kori könyvégetést hirdetni. Pusztán elérhető technikaként tekintek a könyvre, és az Internetre, mert a könyvnyomtatás sem más, mint technika. A könyv története pedig a reprodukálhatóság története. A mostani "copy paste" világ ezt a reprodukálhatóságot meghatványozta.

Bár a kő a papírnál még jobban bírja a gyűrődést, csak nehezen vonszolható bárhová, illetőleg egy íráskarakter létrehozása némivel több energiabafektetést igényelt (mondjuk ez jól jött akkor, ha valakinek meg kellett tanulnia tömören fogalmazni, és ez a készség kétségtelenül alább hagyott már a könyvnyomtatással), éppen ezért a könyv a terjeszthetőség és reprodukálhatóság (mobilitás) miatt nyert a humanizmus hajnalán, nem mellékesen egy azóta is tartó demokratizálódási hullámot elindítva. Az írás digitalizálása pedig azért fog nyerni, mert még jobban hordozható, terjeszthető, reprodukálható, éppen ezért különösen alkalmas a humanizmus és a demokrácia eszményeinek terjesztésére (nem véletlen a pakisztáni vagy a kínai kormány Internetre kiterjedő védőernyője). Nem egy vonzó perspektíva az, hogy a dolgozószobámból elérhetem például a magyar irodalom klasszikusait (Digitális Irodalmi Akadémia), vagy a napi híreket? Nem még vonzóbb-e az a lehetőség, hogy az interaktivitás magasabb szintjén hírmagyarázóként, hírgyártóként, prédikátorként, hittérítőként, filozófusként léphetek a színre? Kisebb energiabefektetés, gyorsabb információáramlás, demokratikusabb közélet. Ez a Berners-Lee Galaxis találmánya.

Totálisan lényegtelen, hogy ez az információ CD-n, DVD, Blue Ray-en, Flash Drive-on, vagy akármilyen kütyün foglal helyet. Ezeknek a technológiáknak az élettartama alig 10 év (vagy még annyi sem), de a rajtuk tárolt adatttartalom gyorsabban átmenthető egy újabb technológiai eszközre (reprodukáhatóbb), mint átmásolni egy kódexet, fényképet. A 10 colos nagylemez tartlamát átrakjuk 3,5 colosra, a 3,5 colost CD-re, azt DVD-re, azt meg a netre. A papírkép megsárgul, a negatív fényt kap, a hagyományos fotómasinával készített kép életlen lehet (ami csak később ellenőrizhető) de a digitális fotó színei üzembiztosan megmaradnak: félszáz év múltán ugyanolyan színekben papírra rakható, mintha csak tegnap készült volna. Egy kódex a digitalizálása után nyugton hagyható, mint bármely más törrődést igénylő műtárgy, mégis százezrek olvashatják a tartalmát a mostani kiváltságos régész-történész százak helyett.

Ha ma létezne és leégne az Alexandria könyvtár, csak a matéria pusztulna, a szellem nem, mert darabjaiban ezernyi szerverről lenne összeilleszthető a matériában tárolt tudás. Mit kezdek egy Cd-vel a sivatagban és a csónakban? Például behelyezem a most piacra dobott 100 dolláros kurblizható (megújuló energiát használó) laptopba és megmutatom a berber és a szamoa gyerekeknek, hogy mit épített Brunelleschi Firenzében. Esetleg rácsatlakozok közben egy műholdra, és fényképet küldök a sivatagi életről vagy a bálnák nászásztáncáról a Google Earth hálózatba, videofile-t a YouTube-ra, naplóbejegyzést a blogomra. A létrehozott információ kikereshetőségét a könytári katalógusrendszer helyett másodperc tört része alatt elemző keresőszoftverek garantálják. Egyszóval használom és szaporítom az E-Guttenberg (Berners-Lee) Galaxist.

Mitől intimebb és személyesebb a százezer példányban nyomtatott könyv, mint az elektronikus tartalom? Mert elsárgult oldalain otthagyta nyomát az idő? Mert szamárfüleiből, széljegyzeteiből egy régi kor tekint ránk vissza? Nem lesznek-e ugyanilyen romantikus kapcsai száz év múlva az akkori generációknak az első weboldalak tipológiájához, a kezdeti chat- és blogoldalak nem árasztanak-e majd ugyanolyan vitriolos bájt, mint az antikvár könyvekben felejtett képeslapok és bejegyzések, vagy a régi újságcikkek? Miben különbözik könyv és az e-tartalom? A gondolatok értékességében, időtállóságában avagy értéktelenségében biztosan nem. Ha kellően távoli perspektívát használunk (mondjuk a 2100 körüli időt), akkor romantikában sem. A többi pedig pusztán technika, ami a térről alkotott kognitív tudásunkat liberalizálja, értelmezi át.

Félsivatag a városban: tervezési gondok

A város városökológiai szempontból egy speciális teret képez. A város légszennyezőanyag kibocsátásai szmogharangot fejlesztenek a város fölé és az inaktív felületek[1] hőmérsékleti reflexiói miatt a harang alatt az év minden szakában néhány fokkal melegebb a hőmérséklet. A zöldfelületek szempontjából a város tehát egy olyan szélsőséges (több tekintetben szubmediterrán, több tekinteten félsivatagi) termőhelynek számít, amely eleve behatárolja azt a növénycsoportot, amely egyáltalán a városban fenntartható. Természetesen a város egyes zöldfelülettel jól ellátott részein és az agglomerációs szegélyeken ezek a hatások kevésbé érvényesülnek: itt a fenntartható fajok választéka is jóval magasabb.

A városi zöldfelületek többnyire mesterségesen létrehozott, vagy természetszerűen megmaradt, de mesterségesen fenntartott, kezelt elemekből állnak össze. A városi termőhelyek, termesztő közegek tulajdonságai távol vannak az optimumtól, ezért zöldfelületi elemek a legkisebb beavatkozásra is sokkal érzékenyebben reagálnak: legtöbbször a nem jól előkészített, szakszerűtlenül végrehajtott beavatkozások általános legyengüléshez, a zöldfelületi elem rövid úton történő pusztuláshoz vezethetnek. Az épített elemek és a természeti elemek térért folytatott harca, a város növényzet szempontjából követhetetlenül gyors változásai minden tekintetben intenzívebb kezelést igénylő elemekké teszik az egyébként változatlan körülmények között jól regenerálódó, biológiailag aktív felületeket.

A városi élet mostani velejárói (sózás, burkolatcsere, közműcsere, légszennyezés, építkezések, forgalmi ürszelvény változás, vandalizmus, talajtömörödöttség, talajszennyezés, csapadékhiány, helyhiány, fényhiány) mind-mind külön-külön is képesek egy-egy zöldfelületi alrendszer esetében zavart okozni, de ezek együttes fellépése már nagyon beszűkíti a lehetőségeket, és egyben gátolja egy hosszú távon is jól fenntartható, várostűrő zöldfelületi rendszer kialakítását. Ma Budapest egyes területei már túllépték azt a határvonalat, amely az ökológiai fenntarthatóság legminimálisabb kereteit kijelöli, ezért annak érdekében, hogy a minimum feltételek újból létrejöjjenek, bizonyos tekintetben a területhasználatok (beépítés mértéke, forgalmi keresztmetszet stb.) korlátozására lenne szükség, amennyiben valamilyen zöldfelületi fejlesztés, egyáltalán megtartás lenne a cél.

Általánosságban elmondható, hogy minél nagyobb a rendelkezésre álló összefüggő tér, annál nagyobb a városban egy zöldfelületi rendszer-elem ökológiai fenntarthatósága. A zöldfelületek állományban és nagyobb tömegben ellenálóbb módon reagálnak a kedvezőtlen változásokra. Ezen kívül azonban van még egy fontos, gyakorta elhanyagolt indikátor eleme az ökológiai fenntarthatóságnak, ez pedig a biodiverzitás[2] szintje. Egy azonos fajokból álló fasornak, növényfoltak sokkal kisebb például az esélye a túlélésre, mint egy fajgazdag növényállománynak, például akkor, ha csak egy bizonyos fajt károsító új kórokozó jelenik meg a területen. Tekintettel arra, hogy a nagyvárosi környezet extrém viszonyai egyébként is legyengítik a növények immunrendszerét, mindez fokozotabban érvényes a városi zöldfelületek esetében. Szerencsés az az eset, amikor a károsodott, elpusztult fajt a zöldfelület regenerációs hajlama saját erőből új fajokkal képes pótolni, vagy legalább a fajok sokszínűsége nem engedi, hogy egyidejűleg mindent tönretegyen egy járványszerűen megjelenő új kórokozó, vagy tömegesen betelepült kártevő. Ma, amikor a globális klímaváltozás során a térségünkben eddig ismeretlen délszaki kórokozók és kártevők csoportjaival kell felvenni a harcot, nem elhanyagolható szempont, hogy zöldfelületeinket a biodiverzitás irányelvei szerint fogalmazzuk újra.

[1] Inaktív felület: biológiailag inaktívnak azokat a mesterségesen létrehozott felületeket, épített elemeket mondjuk, amelyek nem képesek a környezeti hatásokra (napsugárzás, hőközlés, csapadék, fagy, stb.) azokat mérsékelni igyekvő ellenreakciókra, kiegyenlítésre, sőt hatásaikat néha fel is erősítik.
[2] Biodiverzitás: biológiai sokszínűség, az egy területen lévő fajok, vagy azok genetikai állományának sokfélesége. Minél magasabb a diverzitás, a populáció annál jobban képes ellenálló módon reagálni a külső környezeti változásokra.

Az ingatlanadó tájszabályozó szerepéről

A kormány nemrégiben döntött arról, hogy ha csúszva is, de a konkrétumok kidolgozása után elindítja az ingatlanadót. Homályos célzások, körül nem határolt elképzelések látszanak csak eddig. A kommunikációban megjelenik az is, hogy ez az adónem más adók csökkentésével együtt vezetődne be, ugyanakkor szinte egészen bizonyos, hogy az ingatlanadó háztartások szintjére lebontott adónemként körvonalazódik a kormányzati agytrösztben. Valami olyan kényszerképzete kezd az embernek lenni – és ha ez nem így van, akkor nagyon rossz az erre irányuló kommunikáció – hogy az ingatlanadó tulajdonképpen a működésképtelennek bizonyult luxusadó kozmetikázott és kiterjesztett verziója akarna lenni, amihez vagy rendkívül bonyolult nyilvántartási és értékbecslési mechanizmusra lenne szükség (ez ellentétes a kormányzati struktúra karcsúsítására irányuló vállalt törekvésekkel), vagy rendkívül módon leegyszerűsítő, és ezért igazságtalan helyzeteket fog szülni. Ezek mellett kétségkívül alkalmas arra, hogy az ingatlanérték mesterségesen devalválódjon: az ingatlan adás-vétel hivatalos szerződésein szereplő értéket a tulajdonosok kiegészítő szerződések, bartell ügyletek formájában lefaragják, a tulajdonosok érdekelté válnak az ingatlan tudatos „rohasztásában”, amortizálásában. Az ingatlanokra, mint pótlólagos jövedelem- vagy nyugdíjkiegészítésekre beruházó kisbefektetők nem tudják tartani a versenyt az alacsony hiteleket kínáló, új lakásokra beruházó bankokkal, így az ingatlanamortizáció mértéke felgyorsul, az ingatlanpiac lelelassul, a kínálat letöri az ingatlanok értékét, a tulajdoni viszonyok befagynak, a lakások mobilitása visszaesik a 80-as évek szintjére. Belvárosi szlömösödés, ingatlanelértéktelenedés, az eladásból és vételből származó illetékek mértékének csökkenése várható, azaz amit megkeres az állam ingatlanadóban, azt elveszti illetékben.

Az ingatlanadó lehetősége akkor került mérlegre komolyan, amikor elindultak az olaszországi próbaperek a helyi iparűzési adó jogosságáról az EU-ban. Akkor Damoklesz karjaként fenyegetett a HIPA megszűnésének réme, ezért találták ki idehaza a helyi önkormányzatokat kompenzáló ingatlanadó koncepcióját. A gondolatmenet nem teljesen rossz, de miközben a háztartásokat, végfelhasználókat találja meg az ingatlanpiacon, gyakorlatilag teljesen érintetlenül hagy egy olyan befektetői szegmenst, aki az ingatlanüzlet legnagyobb nyertese a rendszerváltás óta, és amely mérhetetlen károkat okozott a rurál tájban és a magyar területi politikában. Miközben szemtelenül magas profitrészesedést szerzett az ingatlanpiacon. Ha ennek egy része adóként a területi folyamatok kompenzálására fordítódhatott volna, a magyar táj egyensúlyi helyzetben volna. Ha ennek a befektetői rétegnek a megadóztatására tenne kísérletet a kormány, olyan tájszabályozó szerepet tudna betölteni, amely valóban fenntartható módon viszonyulna a természeti és épített értékvédelem, a környezetvédelem, a termőföldvédelem, és a meglévő infrastruktúrák kihasználtsági fokának növeléséhez. Ehhez nem háztartásokat sújtó ingatlanadóra, hanem a befektető csoportok tevékenységét szabályozó (nem ellehetetlenítő, félreértés ne essék) ingatlanérték növekedési adóra lenne szükség.

A helyzet ma a következő. A mezőgazdasági területeken létezik egy földhivatali minősítési rendszer, amely a termőföld védelmének érdekében kategorizálja a szántóterületek minőségét egy 8-as skálán. Ebben a kategóriarendszerben egyrészt nem játszik szerepet az, hogy az adott termőföld Mucsajröcsögén (az istenháta mögött) vagy egy erősen agglomerálódó (és emiatt rendkívül nagy kereslettel rendelkező) térségben helyezkedik el, pusztán a minőség a fontos, amely alapján a művelésből történő kivonás esetén effektive többet kell fizetni egy jó minőségű, mint egy rossz minőségű földterület után. Ez a minősítési rendszer rendkívül zavaros, mert egyrészt a már rég nem létező aranykorona kataszterből származtatódik, másrészt nem köthető helyrajzi számhoz (egy helyrajzi számon belül több minőségi kategóriájú terület is előfordul). Az 1994-ben elfogadott törvény melléklete pontos utasítást ad a kivonásért járó kompenzáció mértékéről, amelynek összege azonban több mint 12 éve nem változott!! Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy zöldmezős beruházások esetén teljesen pitiáner összegekért lehet szántóból átminősítve építési telekké váló földterületekhez jutni. Hektáronként úgy egymillió forint alatt átminősítődik egy földterület, de ha ez a hektár például Budapest határában van, akkor tulajdonosának az átminősítés után akár 100 milliót is hozhat. Nem csoda, ha a rendszerváltás utáni évek a kárpótlási jegyről, privatizációról, rendezési terv gyártásról, zöldmezős beruházásról szóltak. Ami azonban jó a tulajdonosnak, ingatlanberuházónak, az egyáltalán nem jó az önkormányzatnak. Neki erre az új területre infrastruktúrát kell építenie és fenntartania, ugyanakkor belső leromlott állagú ingatlanaiból kiköltözte a „zöldbe”, a rozsdaövezetek, barnamezők és szlömök egyszer már létrehozott infrastruktúrája (közvilágítás, út, közművek) kihasználatlan. Hihetetlen, mekkora átrendeződéshez vezethetne a kezelhetetlen folyamatok terén az átminősítések megadóztatása. Ez a lépés valódi alternatívává tenné a barnamezős beruházást és a városrehabilitációt!

Még olyan látszólag ide ne tartozó dolgokra is hatással lenne ez a formula, mint a parlagfű probléma. A parlagfű ugyanis, mint a neve is mutatja: parlagon él. Parlagok akkor keletkeznek, ha a földet nem művelik. Ha valaki befektetési szándékkal vásárol az agglomerációban szántót, az annak ellenére nem műveli meg, hogy erre még bírsággal is kötelezhetik. Ez nem visszatartó erő. A befektetési célú zöldmezők, alvótelek számát az ingatlan érték növekedési adó számottevően csökkenthetné.

Azt kell megvizsgálni minden ilyen terület esetén, hogy mennyit ér szántóként, rétként, erdőként, és mennyit beépítésre szánt területként. Ha területhasználat váltás történik és ez a beépíthetőség lehetőségét teremti meg, az értékkülönbözettel arányos adót (illetéket) kellene leróni, ami még a beruházás tervezésekor mérlegelési helyzetbe hozza a befektetőt, de nem gátolja meg a beruházást, amennyiben ezek után is ilyen területet tart valaki a legalkalmasabbnak, és mondjuk nem százszoros, csak tisztességes 10-20%-os hasznot zsebel be.

Ugyanilyen mérlegelési helyzetet szükséges létrehozni a területhasználat váltáson túl a szintterület mutató váltás esetén is. Ha egy beruházó egy korábbi beépítés karakterét megszüntetve megemeli a szintszámot egy területen, az az önkormányzat felé költségvonzatot jelent. A több szint nagyobb népsűrűséget, több parkolót, izmosabb infrastruktúrát feltételez, a terhelés növekedése rontja az életminőséget, levegőtisztaságot, zajszint állapotát. Ma a befektetők ezt nem kompenzálják az önkormányzat felé. Megrendelnek egy rendezési tervet, átpasszírozzák a képviselőtestületen és a szakhatóságokon, és uszkve 10-20 milliós ráfordítással 100-200 milliót kaszálnak. A Zsidó negyed lebontásához és átlényegítéséhez tán kevésbé nagy elánnal álltak volna neki, ha ezt az extraprofitot megadóztatják. A házak lebontása helyett így máris alternatívaként jelentkezett volna azok átlényegítése, korszerűsítése, az építet örökség értékeinek megőrzése.

Ahogyan a bankok lenyelték a bank adót (európai viszonylatban a leggyatrább szolgáltatások mellett, a legmagasabb banki költségeket mi fizetjük), úgy az ingatlanfejlesztőkkel is elfogadtatható az ingatlanok értéknövekedése folytán megfizetendő adó. Az eddigi „dőzs” fényében ez fájdalmas dolog, de a módszert nem mi találtuk fel, sok ország él vele tudatos területfejlesztési szabályozóként.

Az a csúnya „vattafa”

Még hallgató koromban részt vettem Zugló akkor úttörőnek számító kezdeményezésében, a kerület fáinak felmérésében és kategorizálásában (térinformatikai alapokon). Hiheteten reakciókat váltottunk ki az utca emberéből pusztán kemény fedeles mappás, töltőtollas jelenlétünkkel, ahogyan előre felállított kategóriák (faj, fajta, kor, egészségi állapot, dendrológiai érték) mentén próbáltuk osztályozni a kerület közterületeinek fáit elmélyülten meg-megállva egy-egy fa alatt. A legtöbben szintén előre felállított kategóriák alapján eközben minket próbáltak osztályozni: sokat például azt feltételezték rólunk, hogy kivágni jöttünk a fákat. Néhányan tanácsot is osztogattak: ezeket a "vattafákat" kéne kivágni, mert a gyerekem tisztára szénanáthás amikor szállingózik itt nekünk a "vatta". A "vattafa" közismertebb néven szürke nyár névre hallgat (Populus x canescens). A hibrid nemes nyarak valóban nem a legjobb fafajok utcafásításra (a 60-as és 70-es években előszerettel ültették lakótelepek, sportpályák, gyárak területére, országutak mentén), mert igen gyorsan nő (pionír), és akkor még az volt az ideológia, hogy adjon egy zöldfelület gyors borítottságot, és nem számít, hogy gyorsan elöregszik, mert egy második hullámban majd ugyis alátelepítenek nemesebb fákat, amelyeknek az árnyékban nagyobb lehetőségük, és több idejük van felnőni. Nos, ez a "második ütem" valahogy rendre elmaradt, ezért ma a legtöbb magyar város és országút tele van elöregdett, törékeny ágrendszerű, balesetveszélyes nemes nyárral. Az a vád azonban, hogy szemetelő, repítőszőrös termése allergén lenne, egyáltalán nem igaz. Városi legenda.[1]

Meg kell említenünk ennek a tévhitnek a kapcsán egy mégnagyobb tévhitet. Napjainkra dühödt "sovinizmussal" egy hibás ellenségképet fedezett fel magának a társadalmi köztudat, és erre a sajtó úgymond igényesebb része, sőt még a hivatalos környezetvédelem is rátesz egy lapáttal. Divatos dolog az allergiás megbetegedések okai között szerepeltetni például a városi növényzet egyes csoportjait (a parlagfű, a rézgyom, a bálványfa, fűfélék, hársfélék, nyárfélék a leggyakoribb célpontjai ennek a szemléletnek, amelyek jó ellenségnek bizonyulnak, mert képtelenek megtartani saját védőbeszédjüket.) Tudatosítani szeretném azonban, hogy a pollenek (és más allergén dolgok) allergiakeltő hatása pusztán okozata az emberi környezetszennyezésnek (levegőállapot, talajállapot, vízállapot) és a szervezetbe bevitt mesterséges anyagoknak (módosított élelmiszerek, dohányfüst, mikorszennyezőiben, fertőtlenítésre használt vegyületekben feldúsult ivóvíz). A pollen például úgy allergizál, hogy barázdált, abszorbens felületén - amit többnyire arra talált ki a természet, hogy beleakadjon rovarba, szélbe - megköti a levegőben található anyagokat. Ha kipufogó gázokat eregetünk a levegőbe akkor azt, ha gyárkémények füstjét, akkor meg azt. A pollen arra való, hogy szétszóródjon a levegőben, hogy megtermékenyítsen, elterjessze az életet. Az élet szempontjából az ember nem különösebben védett alakulat, túlontúl specializálódott valami, amit még egy olyan apró kis mütyür is térdre kényszerít, mint egy vírus, vagy egy pollen. Summa summárum, ezt, az ember által elbaltázott levegőt mi (is) belélegezzük. A rossz levegő és az egyéb civilizációs hatások az emberi immunrendszer meggyengülését eredményezték, amely során immunreakciók sokasága alakult ki, és korunkra az allergiák népbetegség formájában csúcsosodtak ki. Milyen érdekes lenne megvizsgálni, vajon a parlagfüvel kevésbé terhelt, túlburkolt városban, vagy vidéken szenvednek-e többen parlagfű allergiában? Nem ismerek ilyen kutatást, de sejtem az eredményt. [2] Esély sincs a pollenhelyzet javulását úgy elérni, hogy a pollent kibocsátó élőlényeket semmisítjük meg. Maga az élet ennél hatalmasabb, és ha úgy tetszik neki, könnyedén túllép az emberen. Akik ma a növényi allergéneket gyepálják, egy olyan sárkány levágására tesznek kísérletet, aminek ha levágják a három fejét, akkor hét nő ki helyette. Ebbe pedig számolatlanul lehet tölteni a pénzt, erőforrást, égetni a fűkaszához szükséges üzemanyagot, létrehozni a drágábbnál drágább gyógyszereket: de változást elérni nem nagyon lehet. Esetleg időlegesen, rendkívül nagy pénzáldozatok árán. Amennyiben a pollenallergia elleni védekezés a légszennyezők büntetőpontozására, redukálására, megszütetetésére irányulna, sokkal nagyobb sikereket lehetne elérni a megelőzés terén. A parlagfű például Észak-Amerikából származik, de valahogy sem az észak-amerikai gyarmatosítók, sem pedig az algonkin indián törzsfők memoárjában nem szerepel a tömeges tüsszögés és könnyezés jelensége vegetációs ciklusa idején. Bőrharisnya nem parlagfű általi halállal hal meg Cooper regényében, hanem egy a nyugati civilizációt manifesztáló golyó végez vele...

[1] Az ÁNTSZ OKI odalán ez olvasható: Nyárfa- Populus sp. **Hazánkban kilenc faja él, többségük őshonos, de van köztük kínai és amerikai eredetű is. Többségében nedvességkedvelők, de akadnak szárazságtűrő fajaik is. Változatos életterűek: árterületeken, mészben szegény talajokon is nőnek. Dísznövényként sorfának is szívesen alkalmazzák. Vattás termése nem allergén! A nyárfák termésszórásakor tapasztalt allergiás tünetek az akkor már virágzó pázsitfűfélék (Poaceae) rovására írhatók.
[2] Az ún. ”növényi allergénekkel” az ember zökkenőmentesen tudott évezredeken keresztül együtt élni, az allergiás megbetegedések elleni küzdelem tehát célt téveszt, ha pusztán az okozatot (növényzet közelségére adott immunválasz), és nem az okot (környezetszennyezés, táplálkozási szokások) próbáljuk mérsékelni, illetőleg megváltoztatni.

Az én tájépítészet fogalmam

Közel másfél éve hasított belém a felismerés, hogy a Guttenberg Galaxis transzformálódik. Ha tetszik digitalizálódik. Ez olyannyira így van, hogy szótárazásra már soha nem emelem le a jó öreg vaskos lexikonjaimat a polcról, hisz egy kattintással nem versenyezhet a lapozás. Elérkezhet az a pillanat, amikor elmondhatjuk: ami nincs rajta a neten, az nem létezik. A tudás halott üledéke lesz. A következő gondolat ebből gyökerezett és már annak szólt, hogy némi elhivatottságot érzek fiatal szakmám szélesebb körben történő meg-, és elismertetésének. Ehhez azonban néhány fogalom tisztázására van szükség, mert sokan mást és mást értenek táj és tájépítészet alatt - ha egyáltalán van róla valami kényszerképzetük. Így született meg anno szócikkem a wikipediaban, amit itt is közlök.

"A tájépítészet fiatal, interdiszciplináris, sokfajta tudásbázisra (természettudományok, társadalomtudományok, mérnöki tudományok) épülő szakma. Művelői a legszélesebb értelemben vett (humán- és természet-) ökológiai összefüggések elemzésének (és az ezek által a tájra gyakorolt hatásoknak) a szemszögéből közelítik meg az emberi alkotás problémáját és célját. A tájépítészet tájfogalma már önmaga tükrözi művelői szemléletét: egyezményes véleményük szerint a táj nem más, mint a kultivált (művelt) és humanizált (emberarcúvá alakított) természet. (Mőcsényi-féle tájfogalom).

A tájépítészet diszciplinája megkérdőjelezi a romlatlan természet létezését, alaptézise szerint a tájalakító ember az ipari forradalom beteljesedésével az érintetlen természet mítoszát végérvényesen lerombolta, de tetteinek egyik legfőbb mozgatórugója mégis eme tökéletes harmónia utáni vágy (az „elveszett paradicsom” újraalkotása) maradt. Tevékenységének vonzata a természetnek az ember önképére történő formálása, amely korszakonként változó formákban és funkciókban nyer teret. A tér újrafogalmazása során az ember antropogén hatásokkal szövi át az ember nélküli természet maradványait.

A tájépítészet fő célja korszakonként igazodik ehhez a felismeréshez. A tájépítészek válaszokat keresnek és adnak arra az újra és újra felmerülő kérdésre, hogy miképpen használhatja ki az ember a rendelkezésére álló teret oly módon, hogy annak potenciáljai a lehető legtöbb ökológiailag, ökonómiailag és társadalmilag elvárt funkciót beteljesítsék az adott kor civilizációjának technológiai és szellemi színvonalán. A tájépítészet örök dilemmája a terhelés és terhelhetőség, a fenntartás és fenntarthatóság közötti egyensúly megtalálása.

A tájépítészet fő feladata a tájat alkotó természeti és mesterséges elemek bizonyos szempontú átrendezése, új kompozícióba tömörítése, valamint az emberi alkotások „tájba illesztése”, amely legjobban akkor sikerül, ha ennek a műveletnek az eredményeként az alkotás (legyen az műalkotás vagy műtárgy, netán egy területfejlesztési folyamat) esztétikai, ökológiai, gazdasági és társadalmi értelemben is hozzásimul az adott táj előzetes adottságaihoz.

A tájépítészeti szakmát Magyarországon önálló szakirányként a volt Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem táj- és kertépítészeti szakán kezdték el oktatni. A ma már számtalan szakterületre bomló szakma a kerművészet és kerttervezés tudományából nőtte ki magát,amelynek hazai alapítója Rerrich Béla műépítész, a szegedi Dóm tér neves tervezője. Az önálló szakirány megalapítása dr. Ormos Imre professzor nevéhez fűződik. Karrá szervezését dr. Mőcsényi Mihály indította el. Ma egyetemi szintű oktatása az egyetemi integráció során a Budapesti Corvinus Egyetemen történik, a tájépítészeti karon. A Kar a kerttervezés és a kertművészet szakirányai mellett tájtervezési, tájrendezési, tájvédelmi, területfejlesztési, településtervezési szakirányokra bomlott szét, amelyet a közös szemlélet fog össze.

A tájépítészeti szakma az építészet nemzetközileg elismert válfaja. Magyarországon ennek megfelelően művelői a Magyar Építészkamara (mek.hu) külön tervezői kóddal megjelölt tagjai. Az okleveles táj- és kertépítész mérnökök (újabban az egyetemi képzés átalakítása során a megnevezés okleveles tájépítész mérnökök) igazolt szakmai gyakorlati idő elvégzése után jogosultak kertépítészeti tervek, tanulmánytervek, fejlesztési és rendezési tervek szakági terveinek és önálló tájépítészeti tervek elkészítésére, a K tervezői jogosultsági kód megszerzésére. További specifikus szakmai múlttal rendelkező tájépítészek TR tervezői jogosultsággal önálló kistérségek, megyék, régiók vagy országos rendezési tervek elkészítésének szakértőivé, illetőleg vezető tervezőivé is válhatnak. Ugyancsak specifikus szakmai múlttal a tájépítészek TT tervezői jogosultsággal városok vagy városrészek felelős tervezői vagy szakértői is lehetnek.

A tájépítészet hazai ismertsége és elismertsége nagyon kicsi, az építészet egy speciális szemléletmódú, nagyon fiatal csoportját alkotják. A nyugat-európai illetőleg észak-amerikai területeken az angolszász gyökerek miatt (Landscape Architect) jóval szélesebb körben ismert és keresett, megbecsült szakma."

Szakmai érdekképviseletek és szervezetek
Magyar Építészkamara Táj- és Kertépítészeti Tagozata [1]
Magyar Kertépítők és Tájrendezők Szövetsége [2]
Arstopia Alapítvány [3]
Tájépítész Gondolkodók Szellemi Műhelye [4]

A szakmához kapcsolható hasznos linkek
Tájépítészeti linkgyűjtemény [5]
Kerttörténeti Archívum [6]
LE:NOTRE – Landscape Education: New Opportunities for Teaching and Research in Europe [7]
Tájépítészet c. tudományos folyóirat [8] [9]
EFLA – European Foundation for Landscape Architect [10]
ELKE – Kertészeti, élelmiszeripari, kertművészeti és tájépítészeti könyvtáradatbázis [11]
4D – tájépítészeti és kertművészeti folyóirat [12]
Szép Kertek (táj- és kertépítészeti folyóirat) [13]

Egy légkondi, egy vizes porszívó egy hőcserélő és egy lengéscsillapító bizarr keveréke: mi az?*

*zöldfelület

Ha megkérdeznénk egy átlag várospolgárt arról, hogy miért is jó a zöld növény, a zöldfelület a városban, bizton első reakciója az lenne: oxigént termel, szén-dioxidot köt le: ez a város zöld tüdeje. Általános tévhit, hogy a városi növényzet erre számottevően képes.[1]. Viszont ezzel szemben a zöldfelület levegőtisztító képessége mégis létező mechanizmus, hiszen a párologtatott vízhez köti a szennyező részecskéket (lám a vizes porszívót milyen régen kitalálta a természet!), valamint befolyásolja a levegő páratartalmának alakulását, mégpedig kondícionáló, az időjárási szélsőségeket mérséklő módon, amelyet helyi klímamódosító szerepkörként jellemezhetünk.

Azt a tényt, hogy a városi zöldtömeg ”természetes légkondícionálóként” működik, hajlamosak vagyunk alulértékelni. A zöld lombozat elnyeli (és energiaként hasznosítja) a dirrekt fény egy bizonyos sávját, jelenléte megakadályozza a hőmérséklet emelő káros mértékű hővisszaverődést a mesterséges (épített, burkolt) felületekről, kondícionálja környezetét, kellemesebb közérzet biztosít. Mindezek mellett a növényi légzés során felszabaduló vízpára a nyári melegben hűti, a tavaszi és őszi hidegben pedig fűti a környező levegőt, és ezzel tovább növeli a kondícionáló hatást, azaz pontosan úgy működik, mint egy modern légkondícionáló. (Vagy a légkondícionáló működik úgy, mint a zöldfelület? Mindenki döntse el maga. A különbség az energiaforrásban van, míg egyiket a jó öreg nap üzemelteti reményeink szerint még úgy tízmillió évig, addig a másikat a fosszilis energiatartalékaink elégetése.) [2]

Jólértesültek bizonyosan megemlítenék még a városi növényzet zajcsökkentő szerepkörét ami viszont a tévhitekkel ellentétben csak korlátozott mértékben érvényesülhet. [3] Sokkal kevésbé ismert és hangoztatott tulajdonsága a zöldfelületeknek a rezgéscsillapítás. Ez leginkább olyan alapesetek vizsgálatakor válik világossá, mint például egy zöldsáv nélküli városi utcán zajló forgalom lakóépületekre gyakorolt rezgéshatása, vagy egy hasonló, de összefüggő zöldsávval is rendelkező utca csillapított hatása az épületekre nézve. [4]

---

[1] A Bioszféra-II nemzetközi kutatás (USA, Arizona) az 1990-es évek első felére egyértelműen bizonyította az állítás képtelenségét, sőt egyes kutatások ma tudományos alapon már megkérdőjelezik a trópusi esőerdők globális oxigéntermelésben kifejtett szerepét is, és sokkal inkább a tengeri fitoplanktonnak tulajdonítják az emberi élet számára megfelelő O2- CO2 egyensúly fenntartását. Forrás: Cronise, R., D. Noever, and A. Brittain. 1995. Self-organized Criticality in Closed Ecosystems; Carbon Dioxide Fluctuations in Biosphere 2. International Journal of Climatology, vol. 16, 1-6.; J. Lovelock: GAIA: ÚJ SZEMMEL A FÖLDI ÉLETRŐL Szemelvények Ökológiai kapcsolatok füzetek. Budapest, 1984. 53–73. o.
[2] Például egy növényzettel borított panel lakás és egy növényzettel nem borított parkoló felület léghőmérsékletének különbsége a nyári szezonban elérheti az 5-6 oC-ot (a felületi hőmérsékletkülönbség a 20-30 oC-ot!). Tessék bátran kipróbálni!
[3] A közlekedési zajra vonatkozó szabványok szerint egy 10 m széles, speciálisan erre a célra kialakított (több lombkoronaszinten záródó, kifejlett) növényzet kb. 1 dB-lel képes csökkenteni a forgalmi zajt. Tekintettel arra, hogy jelentős mértékben túlterhelt, zajos városi útjainkon nem gyakori a 10-15 dB határérték feletti zaj sem, a városi helyhiányos esetekben a zöldfelületek zajvédő szerepe igen korlátozott marad. Mindazonáltal a kombinált zajvédő megoldásoknak (zajvédő domb + növénytelepítés, növénykazettás zajvédő falak stb.) nem csak környezetvédelmi, hanem esztétikai funkciója is van.
[4] Az utcával a burkolatokon keresztül közvetlen mechanikai kapcsolattal rendelkező házban mondjuk egy villamos keltette rezgések hosszabb távon egészségkárosítóak is lehetnek (nem beszélve a gazdasági értékcsökkenésről), míg a megfelelően kialakított zöld sáv a káros rezgéseket jótékonyan letompítja.