Megacity vs. Meganyomor

Mivé válnak városaink következő évszázadban? Folytatódik az az iszonyatos koncentrálódás, ami a Föld népeinek immár több mint a felét a városok világába hajtja? Vagy az információs társadalom és a decentralizálható alternatív energianyerés zárójelbe teszi a fizikai teret? Két nagy elmélet küzd a maga igazáért, nemcsak urbanista agytrösztök között, de a neves urbanisták időről időre revideált önvízióiban is. Saskia Sassen vagy Peter Hall tanulmányaikban hol a fizikai tér és a koncentráció erősödő szerepe mellett teszik le a garast, hol pedig a dekoncentrációs trendekre figyelmeztetnek. Mindenesetre a városok tovább dagadnak, mágnesként vonzzák a vidéket jobb boldogulás ígérve. Valódi ez az ígéret, vagy sem?

Egy új, nagyon gyakorlatias tudományág bukkant elő a semmiből: a hálózatkutatás. Eredményei arról tanúskodnak, hogy a térnek valóban vannak sűrűbb pontjai minden természetes folyamatban (legyen az élő szervezet, populáció, tömegkommunikáció, település, logisztika, vagy bármi más) ahol koncentrálódnak a dolgok, de ezek egymásnak (legalábbis kezdetben) mellérendeltek, és ha egy sűrűsödés eléri a terhelhetőségének határait (alá- és fölérendeltségi viszonyra tör), akkor szét kell esnie kisebb, emészthetőbb darabokra. Az agyi ideghálózatunk, a telepes növények, az univerzum mind-mind így működnek.

Vegyünk példának egy államapparátust egy fizikai térben üzemeltető központot, vagyis egy Kormányzati Negyedet. Életszagú a dolog, a honi politika éppen most ügyködik egy ilyen centrum létrehozásán. Ha a jól működő hálózatok ismérveiből indulunk ki, akkor ez a centrum negligál minden hálózatviselkedési tapasztalatot, a felvilágosult abszolútizmus korában még elfogadott, de ma már túlságos életgátló attitűdöt konzerválva. A centralizáló autokrácia ma nem látja be, hogy igazából nem egy államhatalmat demonstráló bazinagy elefántcsonttorony kéne a város közepébe, hanem mondjuk több kisebb (ám például a világháló-szinopszisok által információsan szorosan összekötött) regionális kormányzati központ hálózat. (Miközben persze egyfajta sűrűsödést jelenthetne az, hogy a megyerendszert végre történelemmé tesszük a valóságban is, ha már funkcionálisan halottá vált). E hálózat közelebb a választóihoz hatékonyabban ellátná egy-egy régió képviseleti demokráciáját, semmit ebben a struktúrában egy végletekig vízfejű ország valóságtól elrugaszkodó képviseletét.

Figyeljük meg, hogy a tömegkommunikáció terén hogyan zajlik le napjainkban ez a dekoncentráció. Már csak pár lépés a digitális televíziózás, ami még a mostani kereskedelmi tévéket is leküldi majd kutyába. (Előszelét a folyamatnak már most lehet érezni a videomegosztó portálokon, vagy azon, hogy a legtöbb tévé műsorát a netről is le lehet tölteni, tehát a műsor megnézése már nincs időhöz kötve, később szolgáltatóhoz se nagyon lesz.) Az MTV székházváltás példáján már a mai nap látható, hogy a fizikai tér és a koncentráció szerepe egyre kevésbé fontos. A koncentrált állami tévé korábban már darabjaira hullott, az épület fele tök üres. A kohéziós erő kis kereskedelmi tévébirodalmakra hullott szét. Az új székház nem a városcentrumba kerül, nincs is erre szükség, talán még hatékonyabb is lesz egy kevésbé terhelt, új helyen.

Ugyanakkor, ha jobban megnézzük azért tényleg zajlik egyfajta koncentráció a világ népességében, de ha még jobban megnézzük, akkor már feszül a húr a dekoncentráció igénye felé. Jakartáról, az indonéz megavárosról és nyomornegyedeiről jómagamnak is vannak személyes élményeim. Amit ott tapasztaltam egészségügyi viszonyok terén, ahhoz képest valójában túldimenzionált a pár tucat H5N1 áldozat.

Sassen egyik tanulmányában elismeri, hogy a széttagolódás és a globalizáció, a háttéripar szuburbiákba való kimenekülése a városi gazdaság jelentőségét zárójelbe tette. Ugyanakkor rávilágít, hogy a vezető városokban mégis koncentrálódás zajlik. Nekem van erre egy elméletem, ami a rendszer-tehetetlenséggel függ össze. Az ún. vezető nagyvárosok azért híznak megacity-vé, mert jórészt az őket kívülről szemlélő népesség még mindig úgy tekint rájuk, mint a gazdag szomszédra, a tuttira, amibe nem benne lenni egyenlő a kirekesztettség érzésével. Ezek a városok szívják magukba a létminimum alatt élőket a könnyebb boldogulás reményében. A meganyomor azonban kézzelfogható: az a tömeg, amely a koncentrálódást idézi elő, tulajdonképpen sokkal rosszabb körülményekkel (környezeti, életviteli, egészségügyi, megélhetési) találja magát szemben a nagyvárosban, semmint prekoncepciójában feltételezte. Azonban számára már nincs visszaút, ezért ott ragad a kampungban. A city gazdagjai pedig például Jakarta 18 millió ember által teleszart sötétbarna tengerpartjáról elmenekülnek a korallzátonyos ezerszigetre, az azúri kékség felé.

A tehetetlenségi tényező másik oldaláról pedig a várost vezető high society-vel találjuk magunkat szemben, akiknek jelentős része még az információs társadalom előtti hívő technokrata világban szocializálódott, amikor a koncentráció, a tröszt, a kartell, a konzorcium a világ legtermészetesebb dolgának számított. Bár ma már a leányvállalat és a ’frencsájz’ a szisztéma csúcsa, a hatalmi reprezentáció zsigeri (és irracionális) igénye több felhőkarcolót emel, mint valaha. Ezek a magasházak nem rentábilisak, de nem is ezért húzzák fel őket. Szimbólumként, márkanévként, költséges passzióként működnek. A stratégiai döntések viszont ma nem ezekben a konglomerátumokban születnek. Vacsorasztalnál, farmon, golfpályán, jachton, videokonferencián. Az infokomunikációs forradalom okán a hatalom többé nem igényli a teret döntéshozatalához, zárójelbe kerültek a tőzsdepaloták, a kormányzati negyedek, a bankszékházak mint fontos helyek, helyettük a háttériroda és az információbiztonság került előtérbe. Tehát nagyon jó kérdés, hogy az a néhány kiemelt megapolisz tényleg a globalizáció nyertese lesz-e, vagy tényleg igaz-e, hogy a koncentrációban lemaradó városok tényleg a múltba (gazdasági csőd) és nem a jövőbe (élhetőbb környezet) mennek-e? Nagyjából ugyanaz a kérdés, mint a történelemben állandóan, hogy a civilizációfejlődés vajon lineáris, vagy ciklikus-e. Én hiszek a madáchi teóriában, miszerint ciklikus. Az USA számomra ugyanazt az ívet járja be, mint a Római Birodalom. Ha megnézzük a városai szervezettségét, a logisztikai filozófiát, a hipermarketláncon belül tapasztalható elrendezést, miszerint bármelyik állam bármely városában belépünk egy K-Martba, ugyanúgy a harmadik sor negyedik rekeszében találjuk a pepperoni kolbászt. Az az érzésünk támadhat, mint egy centuriónak egy római provincia bármely városában támadt volna, aki ugyanott találta a fürdőt, a bordélyt és a fórumot, mint egy másikban. Ez a tündöklés korszaka. Ugyanakkor, ha megnézzük a bukás kezdetét, amikor a jólétben, az ólomkupából iddogáló arisztokrácia félig elhülyülve totál természetesnek vette dinasztiákat aláásó intrikát, vagy azt, hogy egyik zsarnok jön a másik után (természetesen a demokrácia őreként), amikor a "terrorveszélyre" hivatkozva kezdenek tömeggyilkolni ideológiailag máshogyan gondolkodó népcsoportokat (ld. zsidók vagy kora keresztények, mint a birodalom terroristái) akkori „energia”, azaz a művelt földterület birtoklásáért, lehetetlen nem párhuzamot vonni a mai washingtoni politikával. Az akkori megapolisz Róma, most hol van a globalizációs versenyben? De hol van Babilon, hol van Memphisz, hol van Athén?